„Van nekem dam a regelbe. Plaszter!!!” Nadav térdén vérzik a seb, amit az egész ház megtudhatna most, ha nem nyomná el a gyerek kiabálását a szemközti ház ledózerolásának hangja. „A hel ha-avir igazán leszedhette volna a házat, nem?” – kiabálom Drornak a belső szobába, aki megint nem ugrik a gyerek szavára, így hát nekem kell előbányásznom a telepakolt gyógyszeresfiókból a ragtapaszt. „A légierő? Az összes ablak betört volna a környéken” – válaszolja, miközben kijön a nappaliba és kilép az erkélyre, hogy lássa a rombolást. Pedig kiváló alkalom lett volna megtapasztalni, milyen a légvonalban 76 kilométerre lévő Gázavárosiak élete, ha csak egy napra is, bár nem áll a párhuzam, hiszen a mi hűtőszekrényünkben van étel, és a jövőnk is sokkal de sokkal fényesebb ideát.
A munkanap végeztével a munkagép búcsúzóul letépi a faoszlopok tartotta elektromos vezetéket. A víznyomócső tönkretétele már csak hab a tortán. Se áram, se víz a lakásunkban, pedig már sötétedik és egyre hidegebb van. Már látom előre, hogy csapatmunka lesz az építkezés: egy egész utca szüli meg az egyelőre csak papíron létező két magasházat, hosszan és fájdalmasan.
A Páva péntek délben hosszú újjú ingre vetkőzve megszakérti a helyzetet az óvoda udvarán. A napon állunk egymással szemben, Dror hallótávolságon kívül a telefonjával van elfoglalva, a gyerekek játszanak. „Az építő cég felújítja a hálózatot az utcátokban, ez is a városházával kötött deal része.” „Csak már nem nekünk, költözünk.” „Itt maradtok a környéken?” „Szeretnénk.” „Nagyon felmentek az árak” – mondja a Páva az ingatlanközvetítő rutinjával, majd hirtelen témát vált: „A következő hetem nagyon húzós lesz, nem tudom, hogy tudunk-e találkozni” – hadarja, miközben hátralép egyet és közben nem néz a szemembe. Nem tudja. Vagyis tudja, hogy nem, de nem mondja meg, elég ránéznem, hogy megértsem. A testével beszélgetnék most is, de az ő teste most nem vevő a párbeszédre, az arcomon látja csak, hogy baj van. Nem az én dolgom, gondolhatja és elnéz a fejem fölött a gyerekek irányába. Nem tudok megmozdulni, a szívem fáj, de olyan erősen, hogy körül tudnám rajzolni tussal a körvonalát, mint sebész a bőrön a kivágandó részt operáció előtt. Nem azért fáj a szívem, mert nem fogunk találkozni. Hanem azért, mert megértem, hogy egyszer ennek is vége lesz.
Dror feláll az árnyékból és közelebb jön, éppen jókor. Hárman állunk a napon, egyenlő távolságra egymástól, egyikünk se vet árnyékot. Úgy érzem, mintha valaki elszívta volna a levegőt előlem, szeretnék leülni, de akkor megbomlana az egyenlő szárú háromszög és más idom rajzolódna ki a térben, amire egyelőre nem vagyok felkészülve. „Megyünk?” – kérdezi Dror, de nem hozzám fordul, hanem a Pávát nézi. „Igen” – válaszolom, és elindulok az óvoda vaskapuja felé, mintha egyedül volnék és nem tartozna hozzám egy gyerek is, akit haza kell vinnem, meg kell etetnem, a lakást be kell fűtenem, hogy ne fázzon, játszanom kell vele és bele kell imádkoznom a kádba, ami eleve reménytelen. Akit rá kell vennem a fogmosásra és esti mesét kell olvasnom neki, ha pechem van, megint a Magányos szamovárt Pom-Pom meséi közül. És mindezt úgy, hogy a nagy testvére se higgye, hogy örökre magára hagytam.
A péntek hajnali sziréna óta nincs kedvem elaludni éjjelente, mert szeretnék ébren lenni, amikor megszólal. Jobb lenne, ha akkor hallanám meg, amikor várok rá, mint a Páva üzenetének pittyenésére a telefonomon, folyamatosan. De ahogyan üzenetből, ugyanúgy szirénából sincs több, se ma, se holnap, se holnapután. Szuggerálom magam, hogy ne várjak rá, de attól csak még rosszabb a helyzet.
„Ez a Páva mostantól mindig velünk lesz? Becsukom a házasságot” – mondja Dror jókedvűen, miközben bebújik mellém a takaró alá hétfő délután. A gyerekek a képernyőn, és az esti edzésig még van időm. Ilyenkor a legjobb Drorral beszélgetni vagy szerelmeskedni, mert még megvan az az erő, ami az esti órákra elfogy. „Nekem is volt kapcsolatom valakivel” – folytatja, „Októberben lett vége”. „És mikor kezdődött?” „Két éve”. Na, ez már tiszta beszéd. Nem mondja, hogy talán igen vagy inkább mégsem, hanem egyből a közepébe. „Jó, hogy mondod.” Magamban számolom ki, hogy éppen akkortájt kezdtem más férfiak iránt érdeklődni, és ez nem lehet véletlen egybeesés. Aztán eszembe jut a pszichológusom, aki meg fogja kérdezni, hogy mit érzek most. A pénteken érzett szívfájdalom nem tér vissza, sőt, valami furcsa, ide nem illő vidámság kerít hatalmába. Akkor tehát legitim a viszonyom a Pávával. Végre tisztán látom, hogy Dror azért olyan nagyvonalú velem, mert neki is volt valakije, nem csak be-hizdamnut itt meg ott valami, ahogy eddig hittem, mert így mesélte. Mindig tanulok valamit.
„A telefonban hallotta a nőci, hogy barna a bőröm” – magyarázza Dror másnap, miért nem járt sikerrel a Palmah utcán lévő kiadó lakással. „Hagyd, úgyis túl drága volt” – vigasztalom, bár Drort nem nagyon kell, hiszen az egyik nap el akar költözni, a másik nap nem. Még csak a múlt hét óta hallgatjuk a munkagépek zaját, a türelmünk egyelőre végtelen.
Elalvás előtt elképzelem a lakást, ahová legszívesebben költöznék: magas mennyezet, fürdőkád, nagy erkély, fényes konyha és a tágas nappaliból nyíló öt szoba, mindegyiknek saját ajtaja, ablaka. Az én szobámhoz csak nekem volna kulcsom. Két szoba Rafié és Nadavé, két szoba pedig azé a két férfié, akiket a legjobban szeretek a világon és akiknek mindig itthon lennék, de akiknek nem kellene mindig itthon lenniük.
