Az izraeli Nemzeti Könyvtár évente szervez országos prózaíró versenyt, amelyen hetediktől tizenkettedik osztályos tanulók vehetnek részt. Az idei, 5785-ös ifjúsági írói versenyre beküldött alábbi írás egy kilencedikes osztályos tanuló tollából született:
Rendben, kezdem egy rövid magyarázattal. Ez nem az én ötletem volt. Anyáé volt. Én kimondottan elleneztem az ötletet. Tényleg semmi kedvem nem volt prózaíró versenyre nevezni.
Aztán, amikor meghallottam, hogy az említett versenyhez Zoomon tartanak írói műhelyeket, ez még jobban feldühített. Nem elég, hogy nem akartam részt venni, még több időt is áldozzak rá? Ugyan már! Azon a Zoom-műhelyen azt is mondták, hogy legfeljebb 500 szót lehet használni, a címet is beleszámítva. Ez számomra röhejessé tette az egészet. Ugyan már! Milyen történetet lehet kihozni 500 nyamvadt szóból?
Pff, világos, hogy ilyen hozzáállással semmilyen történet nem fog születni. És tényleg. Három nappal a beadási határidő előtt még csak gondolkodni sem kezdtem semmiféle történeten. Őszintén szólva, ez most a legutolsó dolog, amit csinálni szeretnék.
Az én hozzáállásommal szöges ellentétben a húgom teljesen beleéli magát. Gondolkodik, igyekszik, és egyszerűen nem érti, hogy engem miért nem lelkesít az ötlet. Amikor meghallottam, hogy az első három helyezett pénzdíjat is kap, na, akkor elkezdtem gondolkodni, hogy talán mégis megpróbálok írni valamit. De azonnal abbahagytam. Egy olyan történet, amit csak pénzért írnak, semmit sem ér.
Közben a húgom felolvassa a családnak – főleg nekem – a különféle történetötleteit, és kritikát követel. Én viszont nem vagyok jó a kritizálásban, főleg nem a konstruktív jellegűben. Még ha van is véleményem, általában nem mondom el, mert tudom, hogy veszekedés lesz a vége. Másrészt a húgom képtelen elviselni a negatív kritikát (vagy talán én nem tudok építő kritikát adni? Mindegy.). Közben kiderült, hogy az unokatesóm is indul ugyanazon a versenyen. Egy hasonló versenyen már nyert pár éve kisebb gyerekeknek szóló kategóriában. Egyébként a húgom folyton körülöttem sertepertél, és emlékeztet rá, hogy egy évre rá ő maga is nyert már ilyen versenyen. Természetesen ott nem volt pénzdíj.
És most jön a legégetőbb kérdés. Legalábbis számomra égető. Miért neveztek be erre a versenyre, ha ennyire elleneztem? Őszintén remélem, ez a kérdés titeket is foglalkoztat. Ha nem, valószínűleg valami nincs nálatok rendben, de ettől függetlenül válaszolok rá. Az anyukám tudta, hogy néha írok történeteket a „fióknak”, és azt is tudta, hogy tavaly csalódott voltam, amiért nem vettem részt a versenyen.
Azt viszont nem tudta, hogy az elmúlt évben teljesen abbahagytam az írást, és most ez a legutolsó dolog, ami érdekel. Furcsa, nem? Hogy mennyit változik az ember. Egész életemben író akartam lenni. Leszámítva azokat az időszakokat, amikor énekes, artista, színésznő, rendező akartam lenni… meg ki tudja, még mi nem? Most pedig hirtelen ez az, amihez a legkevésbé van kedvem.
Remélem, élveztétek az írásomat. Van valami szórakoztató abban, amikor az írás révén osztom meg a gondolataimat az olvasóval. Egyébként néha tényleg szoktam ilyesmit csinálni.
És ennyi. Most mintegy bepillantást engedtem a fejembe. Hahaha, érdekes, mit fogtok gondolni erről. Megöl a kíváncsiság, hogy megtudjam. Vége!
Yasmin Frank
Ui. Mint kiderült, tényleg lehet írni valamit 500 szónál kevesebbel is (-;
Y.F.
Prózaírásra felhívás!
Van egy történeted Izraelről? Most eljött az idő, hogy megoszd velünk! Hívunk és bátorítunk mindenkit – gyerekeket, fiatalokat és felnőtteket egyaránt –, hogy ragadjon tollat vagy billentyűzetet, és írjon!
Az írások beküldési határideje: február 28.
A legjobb műveket publikáljuk az Izraelinfo magazinjában!
Egyetlen feltételünk van: az írás Izraelhez kapcsolódjon.
Fontos! A pályázatok héberül is beküldhetők, mi lefordítjuk azokat magyarra!
Meríts ihletet, mesélj el egy történetet, oszd meg gondolataidat vagy álmaidat! Izrael tele van inspirációval – most rajtad a sor, hogy életre keltsd a saját szavaiddal!
Várjuk írásaidat, és ki tudja, talán a következő nagy író pont te leszel! 😊
