Szombaton a globális felmelegedés elhozza Tel-Avivot Jeruzsálembe. A jeruzsálemiek délben a húszfokos melegben edzik a testüket, mintha hatvan kilométerrel nyugatabbra, Tel-Avivban élnének. Futnak, sétálnak vagy tekerik a biciklit, ha sokáig bírják, talán még a tengerhez is kiérnek a végén. A régi vonatsínek melletti park füves részén három jógázó, spagettipántos lány mellett futok el. Mennyi pozitív energia és reménykedés! Megjegyzem magamnak ezt a pillanatot, jó lesz rá visszaemlékezni később, amikor majd a havat várjuk.
Megilletődöttségemben tíz centivel a fű fölött futok, nem illetem lábammal a szent földet, vagyis a gyeptéglákat. Épp a héten igazították vissza őket a csőcsere után, ami miatt hetekig a valódi vassínek közé lefektetett, talpfának álcázott betonon kellett futnom. Hét végére meglett a fű, jógamatrac is került rá, túszcsere is lesz most már.
Annyi türelem nincs, amennyi most egy népnek kell. A nép, amelyik képtelen sorba állni vagy helyet adni a villamosról leszállóknak felszállás előtt, most a Hamaszra vár, hogy átadja a túszokat: lányainkat, fiainkat és apáinkat. A nép várja a holnapot, hogy végre hazatérjen az első három túsz azok közül, akiket nem ölt meg a Hamasz vagy a Cahal 2023. október 7-én vagy az azóta eltelt időben.
Délután a gyerekekkel utazunk Bet Haninából hazafelé, amikor elsírom magam az autóban. A jeruzsálemi lámpák sokáig nem váltanak, és ez Bet Haninában sem lehet másképp – gondolom magamban –, talán még lesz időm kifújni az orromat, mielőtt zöldre vált a lámpa. Bet Hanina hivatalosan Jeruzsálem része, amit Piszgat Zeevről is sokan állítanak, de engem még nem sikerült meggyőzniük. Majd most kiderül, igazuk volt-e. Lehet kontaktlencsében sírni? A papírzsepit előbányászom a nagy fekete hátizsákomból, a Drornak vásárolt knafe és az élénksárga vizesüvegem mellől. „At boha?” – kérdezi Nadav hátulról. „Magyarul!” – válaszolom az orrfújás hangja miatt kicsit hangosabban a szokásosnál, meg azért is, mert hátulról dudálnak, miért nem indulok már. „Sír a mama” – menti meg Rafi a helyzetet, mint mindig. A nagyobb testvér újra leveszi a súlyt a kisebbről, de elfelejti lerakni, és inkább cipeli a vállain tovább. „Semmi baj, csak szomorú vagyok” – mondom nekik. „Egymást öljük, ennyit tudunk” – teszem hozzá még, inkább magamnak. Aki nem ide született, az ezt nem érti, ebben a nem értésben telik az életem. A fiaimé már nem, ők már biztosan tudni fogják, hogy az arabok ölik a zsidókat, a zsidók nem ölnek – maximum semlegesítik a támadókat.
Vasárnap délután öt óra hét perckor átadja a Hamasz a Vöröskeresztnek a három lányt, akiket egy ország néz, ahogy kiszállnak a fehér furgonból. Az október hetedikén lemészárolt ezerkétszáz civil és katona, a háborúban Gázában elesett négyszáz katona és sok tízezer arab terrorista és civil halála után megszületik a pillanat, amelyre annyit vártunk. „Ze lo agol” – Nadav este fél nyolckor felvetett fejjel jelenti ki a pizzáról, hogy nem kerek. Ez van, ezt kell szeretni, most már mit lehet tenni – énekelném neki, de nem tudom átélni azt a végtelenül deprimált életérzést, ami ehhez kellene. Ma sütök pizzát életemben először, nem vagyok az a pizzasütős anyuka. Igazából néha még azt is elfelejtem, hogy anyuka vagyok. A pizzasütés bónusz: magamnak csinálom ajándékképpen, amiért még bírom a strapát, és minden nap, hétköznap és hétvégén is hazajövök becsülettel anyukának lenni. Rafi levegővel, napfénnyel és humuszos pitával táplálkozik évek óta, Nadav ezzel szemben mindenevő – illetve eddig az volt. „Nem kerek, hanem négyszögletű, mint a kerek erdő” – mondom neki. Nadav arca bizonytalanságot tükröz – ezek szerint mégis van valamennyi magyar vér ebben a gyerekben is. „Ha nem kéred, én megeszem” – megy a tőrdöfés a korgó hasú gyerekem szívébe, de hát az erő engem szeret.
Olvasom a Páva üzeneteit és nem hiszem el, hogy nélküle telik az életem. A küszöböt lerágtam, a falat lekapartam, a hajamat kitéptem – milyen anyag maradt még, amivel táplálhatnám magamat, hogy kibírjam, csak még egy kicsit, a sokadik holtpont után, amikor már sokadszorra hiszem, hogy kész, mindennek vége. A szív ver folyamatosan, nem áll le, így az élet sem teheti, folyik a lassú medrében tovább. „Nem élünk együtt, igen, de pont ez teszi lehetővé, hogy együtt legyünk, érted?” – írja a Páva a cseten éjjel, mert távolról is hallja, ami a két fülem között dörömböl a fejemben. „Ha lemondanánk az egymástól független életünkről, elveszítenénk egy világot, azt, ahol együtt tudunk lenni. Holnap találkozunk.” A betűk és mondatok táncolnak előttem a laptopom képernyőjén, a távolság fölött hídként átívelő szavak simogatják a lelkemet, a testem viszont fázik – mégiscsak Izraelben élünk, a sivatagban, ahol késő estére télen-nyáron lehűl a levegő.
