Kirjat Smonában élénk a forgalom, és biztonsági őrt állítottak a bevásárlóközpont bejáratához. Misgav Am kibucban a lakók takarítják az otthonaikat és kigyomlálják a kerteket, míg Dafna kibucban végre újra megnyitották az élelmiszerboltot. A Cahal Libanonból való kivonulásának kitűzött időpontjához közeledve Északon az élet első jelei mutatkoznak a normalizálódás felé, miközben továbbra is nagy a bizonytalanság a jövőt illetően – írja Adi Hasmonai a Haaretzben.
A Felső-Galileában található Goma-csomópont afféle barométerként szolgál a környező települések helyzetére. Az elmúlt két hónapban, a Libanonnal kötött tűzszünet ideje alatt a csomópont képe jelentősen megváltozott. Először eltávolították azt a sárga mobilkaput, amelyet a biztonsági erők a háború kitörése óta használtak a csomópont lezárására. Nem sokkal később helyükre sárga zászlók, és a Gázai övezetben fogva tartott túszokkal való szolidaritást kifejező táblák kerültek, mellettük a kormány elleni tiltakozás jelei. Bár az északi települések evakuált lakóinak többsége még nem tért vissza, a Galilea északi részén tartott tüntetések teljes erővel újrakezdődtek. Egyedül az út mentén álló mobil óvóhely emlékeztet arra a köztes állapotra, amelyben a régió jelenleg is van.
Néhány kilométerrel északabbra a Kirjat Smona főútján zajló forgalom zavarba ejtő. A forgalom sokkal élénkebbnek tűnik, mint a tűzszünet előtti időszakban, de az esti órákban a legtöbb lakás és ház sötét marad. A város önkormányzatának becslése szerint az elmúlt két hónapban a mintegy 24 ezer lakosból alig 4 ezren tértek vissza. „Az emberek még mindig félnek visszatérni, várják, hogyan alakul a Hezbollah-ügy. Egyik lábukkal itt, a másikkal ott vannak. Eljönnek, hogy kitakarítsák és rendbe tegyék az otthonaikat, de továbbra is azokon a helyeken alszanak, ahová az evakuálás során menekültek” – mondja Charlie Revah, aki családjával együtt három hete tért vissza a városba.
Kirjat Smonában a lövések okozta károk mellett az élet lassú visszatérésének első jelei is megfigyelhetők. Néhány üzlet újranyitotta kapuit, igaz, csak néhány órára. A Nehemia bevásárlóközpont bejáratához biztonsági őrt állítottak, ám egyelőre fő feladata az, hogy megakadályozza a látogatókat abban, hogy felmenjenek a második emeletre, amelyet libanoni lövések rongáltak meg. „Most jöttem ide, mert arra készülök, hogy újranyissam az üzletemet” – mondja Revah. „Egyelőre nem tudok bemenni, mert a második emelet használhatatlan, de rendbe hozzuk az otthonunkat, és próbálunk lassan visszatérni a normális élethez. A gyerekek unszolására tértünk vissza, és mert eleve csak Rosh Pinában béreltünk lakást, ami viszonylag közel van. Az iskolák még mindig zárva tartanak, de innen buszok viszik a gyerekeket Tiberiasba, az evakuáltak számára fenntartott iskolába. Bár ez napi két óra utazást jelent, a fiam minden nap odajár.”
Ahogyan Revah fia, úgy Rafael Dadush lánya is Kirjat Smonából utazik naponta Tiberiasba az evakuáltak iskolájába. A tűzszünet előtt, a háború 14 hónapja alatt Dadush minden reggel a tiberiasi szállodából – ahol családjával élt –, ingázott munkahelyére Kirjat Smonába és a környező területekre. „Minden reggel 6:30-kor indultam a tiberiasi szállodából, majd délután fél öt körül vissza. Mire megérkeztem, teljesen kimerült voltam, lezuhanyoztam és ágyba zuhantam. Amint a tűzszünet elkezdődött, inkább hazatértem” – meséli Dadush.
Felesége továbbra is Kirjat Smonából utazik Tiberiasba, ahol az önkormányzati óvodákban dolgozik. „Mondtam neki, hogy maradjon a szállodában, de nem akart engem itt egyedül hagyni. Így minden reggel munkába megy, néha a lányunk is elkíséri. De a gyerekeim félnek visszatérni ide a saját gyerekeikkel. Az egyik fiamnak három gyermeke van, a másiknak egy, és éppen egy hónappal a háború kitörése előtt vásárolt egy új házat. Ők, és főleg a feleségeik, még mindig félnek visszaköltözni ide a gyerekekkel” – mondja.
Mi vár az evakuáltakra?
Nehéz megjósolni, hogyan döntenek azok, akik még nem tértek vissza otthonaikba, de döntésüket valószínűleg nagyban befolyásolja a tűzszüneti megállapodásban rögzített 60 napos időszak január 26-i lejárata. A megállapodás értelmében addigra az izraeli hadsereg fokozatosan kivonul Dél-Libanonból, és helyét a libanoni hadsereg veszi át. Már egy hónappal ezelőtt az izraeli hadsereg elkezdett felkészülni arra a lehetőségre, hogy a csapatai továbbra is jelen maradnak a térségben, mivel a libanoni hadsereg nem biztos, hogy képes maradéktalanul átvenni az irányítást. Egy diplomáciai forrás a Haaretz napilapnak elmondta, hogy Izrael kérte az Egyesült Államoktól, hogy a Cahal kivonulását 30 nappal halasszák el. Az ügyben az Egyesült Államok, Franciaország, Libanon és Izrael intenzív tárgyalásokat folytat.
A lakosok eközben a távolabbi jövőre gondolnak. „Nem hiszem, hogy a Hezbollah hétfőn újraindítja a lövéseket Libanonból. Kevésbé aggódom a technikai részletek miatt, de nagyon tartok attól, hogy itt előbb-utóbb mi fog történni. Ki garantálja a biztonságunkat? Ki biztosít minket arról, hogy 2026-ban vagy 2030-ban nem mi leszünk az északi Nir Oz?” – tette fel a kérdést az egyik, a Galilea északi térségéből kitelepített lakos. „Úgy gondolom, hogy túlságosan is megbízunk a Cahalban és a biztonsági erőkben. Nem láttam, hogy az északi parancsnokság vezetője akár hivatalosan, akár nem hivatalosan kijelentette volna, hogy ez a megállapodás hosszú távon biztonságos hazatérést garantál. Akkor miért térjek vissza?”
Ofer (Pusko) Moskovics, Misgav Am lakója azon kevés kibuctagok közé tartozik, akik a tűzszünet életbe lépésekor visszatértek otthonukba. Misgav Am közvetlenül Izrael és Libanon határkerítésének északnyugati oldalán fekszik, néhány tucat méterre a határ libanoni oldalán található Adajsze falutól. Amikor a hadsereg szárazföldi műveletet indított Libanonban, lerombolta a falu épületeinek nagy részét, miután közölte, hogy nagy mennyiségű fegyvert és egy alagutat találtak ott, amelynek déli kijárata Libanon területén, közvetlenül a biztonsági kerítés mellett helyezkedett el.
„Egyik nap a kibucban alszom, másik nap pedig egy tiberiasi hotelben, ahová kitelepítettek” – mondja Moskovics. „Amikor a kibucban vagyok, egyedül alszom a házban, egyetlen szomszéd sincs itt. Minden apró zaj, amit éjszaka hallok arra késztet, hogy felüljek az ágyban és készültségbe helyezkedjek. Ez nem egy kellemes érzés. Mindenki aggódik a biztonsági helyzet miatt, és vannak, akik még mindig nem bíznak a hadseregben. Az abszurd az, hogy a hadsereg kivonult a településről, és egyetlen katona sincs itt. A Cahal azt mondja, hogy a településen kívül építenek egy katonai állomást, és katonák fognak minket őrizni, de itt jelenleg egyetlen katona sincs. Az emberek nem látják őket, és ez aggasztja őket.”
A félelmek ellenére Moskovics elmondja, hogy a kibuc vezetése és lakói előkészítik a visszatérést az állam által meghatározott időpontra: március 1-jére. Takarítják a középületeket és a házakat, gyomlálják a kerteket és a közterületeket. „Az emberek várják, hogy mi lesz a támogatásokkal, mert jelenleg az állam azt mondja, hogy aki nem tér vissza március 1-jéig, az nem kapja meg a teljes támogatást. Minden egyes hónap halasztás csökkenti az összeget” – magyarázza, utalva arra az egyszeri támogatásra, amelyet az állam a kitelepítetteknek ígért, ha március 1-jéig hazatérnek. „Úgy gondoljuk, hogy minden idősebb lakos, akinek nincs iskoláskorú gyereke visszatér március 1-jén. Sok fiatal család viszont csak nyáron tér majd vissza, hogy a gyerekek befejezhessék a tanévet azokban az iskolákban, ahová kitelepítették őket.”
Hasonlóan Misgav Amhoz, a Dafna kibucban is javában zajlanak az előkészületek a lakók visszatérésére. A háború kezdete óta először az elmúlt héten újra megnyílt a kibuc élelmiszerboltja, és a következő hónap elején az óvoda is újra kinyithat. A kibucban úgy vélik, hogy az élelmiszerbolt és az óvoda újranyitása további lakókat fog visszacsábítani, akik csatlakoznak azokhoz a tucatnyi családhoz, akik már hazatértek. Ugyanakkor itt is nagy szerepet játszik az állami támogatás a visszatérés időzítésében. „Úgy tűnik, hogy amint a társadalombiztosítás nemrégiben bejelentette, hogy akik visszatérnek, nem kapják meg többé a lakhatási támogatást, csökkent az érdeklődés a korábbi hazatérés iránt” – mondja Orit Prag, a kibuc vezetőségi tagja. „Ez kicsit eltolta az emberek visszatérését az állam által meghatározott március 1-jei dátumra.”
Ellentétben a környék többi településével, a Radzsar faluban élők többsége nem hagyta el otthonát a háború kitörése óta. Egyikük, Szalman Iszmail úgy véli, hogy a tűzszüneti megállapodásban meghatározott 60 nap lejárta csupán technikai kérdés számára. „Folyamatos félelemben élünk. Így volt ez a háború kezdetétől fogva, és a mai napig így van. Nem tudjuk, mit hoz a jövő” – magyarázza. Iszmail nős, egy négy hónapos kislány édesapja, és egy, a falu közelében található szállodában dolgozik. Csak egy hónappal ezelőtt térhetett vissza a munkájához, miután a háború és annak következményei miatt 15 hónap fizetés nélküli szabadságra kényszerült.
„Egy hónapja hívtak vissza minket dolgozni, és csak egy hete kezdtünk újra vendégeket fogadni a szállodában, de már most vannak csoportok, amelyek lemondják a foglalásaikat, mert a tűzszünet hamarosan lejár” – meséli Iszmail. „Mindenki félelemben él itt, nemcsak a feszült biztonsági helyzet miatt, hanem mert a megélhetésünk sem stabil. A feleségem nem dolgozik, a szálloda az egyetlen bevételi forrásunk, és most pedig a társadalombiztosítás is azzal fenyeget, hogy megvonja a kis összegű támogatást azoktól a kitelepítettektől, akik március 1. előtt visszatértek otthonaikba” – mondja az állam által biztosított lakhatási támogatásra utalva, amelyet a kitelepített lakosok akkor kapnak meg, ha nem hotelekben maradnak. „Nem tudom, mit tegyek” – teszi hozzá.
Főkép: Kirjat Smona, ma. Az önkormányzat becslése szerint az elmúlt két hónapban a város mintegy 24 ezer lakosából kevesebb mint 4 ezren tértek vissza otthonukba – Fotó: Gil Elijahu
