„Hitgaagat? Ani po” – Nadav barna szemét rám meresztve próbál kiigazodni az arcomon. Lehet, hogy hiányoztam neked, mama, de most itt vagyok, hajol fölém az ágyról félig lecsúszva. Vigasztalni próbál, pedig nincs vigasz és nem is lesz. Negyed órával ezelőtt csókoltam meg a Pávát utoljára, öt perce értem haza. A világító kék Milega-puffon fekszem a gyerekszobában az emeletes ágy mellett, folynak a könnyek a szememből, de magamba fojtom a sírást. A puffot az október 7-ei szombat utáni napokban szereztük be a gyerekekkel Talpiotban, amikor még Jeruzsálemben is mindenki otthon ült és a terroristákra várt. Olyan érzés, mintha a puff időtlen idők óta velünk lenne – pontosan ennyi ideje vannak a túszok Gázában.
Izraelben az elmúlt két hétben a közvélemény áthangolása folyik: eddig úgy tudtuk, hogy a háború célja a végső győzelem és a Hamasz megsemmisítése, de a direktíva változott, ezért most már mást gondolunk. Az izraeli propagandagépezet kihirdette a Cahal győzelmét, és a kormány száznyolcvan fokos fordulattal megkötötte a túszalkut, ugyanazt, amit májusban, kilenc hónappal ezelőtt is megköthetett volna, de sajnos akkor nem tudtunk volna háborúzni a békéért, több száz katonánk és több tucat túszunk életben maradt volna, jaj, mi lett volna akkor, szörnyű még elképzelni is. Óceániával háborúztunk eddig, de Óceánia mától a szövetségesünk, de különben is, mi mindig is Eurázsiával álltunk hadban. Ki emlékszik ma, hogy tegnap mi volt, koncentráljunk a holnapra.
„Igen, hiányoztatok” – súgom Nadavnak, aki elalvás helyett hirtelen sebességet vált: „At roca lihjot im ha-haver selah?” Nadav egy hete héberül beszél hozzám, tényleg már csak ez hiányzott, ez a gyerek mindentől menekül, ami plusz erőfeszítéssel jár. Hogy a barátommal szeretnék lenni?? „Nem értem, mit beszélsz” – mondom neki a bejáratott mondatomat, ami most először nem hazugság. Honnan tudja ez a gyerek, hogy kivel voltam?
Dror a mentateáját szürcsöli a konyhában, és mire kijövök hozzá, már menne aludni. „Maradj velem” – kérem tőle és lerogyok a székre, jobb így, hogy ma nem neki sírtam, csak magamnak, bár Dror azért látja, hogy megint baj van. Egymás szemébe nézünk, a szeme zöldjében meglátom a féltékenységet, ami éles tőrként vág felém. Dror szemében a saját baja ül, nem tudja még az enyémet is befogadni. „A szerető arra való, hogy feltöltődve gyere haza tőle a férjedhez”, majd egy ütemmel később: „Nem értem, mit akarsz ettől az embertől” – ezt már hallottam tőle korábban. Vajon tudunk-e még egymásnak újat mondani?
„Hasonlítunk. Én is elengedlek téged, mert tudom, hogy visszajössz” – mondom neki, mert miről szólna a szeretet, ha nem a szabadságról. Dror nyitotta ki a házasságot két év előtt, most mégis ő féltékeny, aminek súlyát megérzem ugyan egy pillanatra, de inkább ledobom magamról. Én nem vagyok féltékeny, engem más bajok gyötörnek szüntelenül, olyanok, amiket én találok ki magamnak. „Aggódom érted” – mondja Dror búcsúzóul, megölel és elindul a hálószobába, holnap is van nap.
Csak másnap derül ki, hogy márpedig nincs. Délelőtt a világos képernyőt bámulom a munkahelyemen a fehér asztalon álló, fehéren világító lámpa fényében. A fal és az irattároló szekrény is fehér, úgy képzelem, hogy az arcom is. Lehunyom a szememet és felsejlik a ködös jövő szürkéje, az előttem álló napok, hetek, hónapok és évek, amikor magamba kell fojtanom a szerelmet. A Páva után csak az űr maradt a következő hetekre, aminek elveszek a sötétjében. A munkahely, a család, a barátok, az edzőtársak, fejben gyorsan összekaparom, ami még megmaradt a Páva előtti életemből: a tiszta és világos viszonyok, amiket akkor építettem magam köré, amikor még önmagam voltam. Egyelőre még itt vannak körülöttem, köszönök nekik reggel a folyosón, délben hallom a hangjukat a telefonban, délután megsimogatom őket és éjjel velük álmodom.
A világosság a sötétségben fénylik, akkor tehát arra kell nekem a Páva, hogy a sötétjében meglássam a fényt és benne magamat, és végre rá tudjak nézni az igazi életemre. Talán ezért küzdök magammal mindig, amikor végre láthatom és megfoghatom, hiszen óriási munka belenézni abba, amit folyamatosan takargatunk magunk előtt. Páva jön és befogad, mint a sötétség a világosságot. Nem kérdez semmit, önmagát adja. Amikor együtt vagyunk, akkor velem van, amikor viszont nem vagyunk együtt, akkor meg nincs velem, egyszerű ez. Miért kell belehalnom ebbe a józan képletbe?
Becsukott szemmel fekszik mellettem az ágyon, az ujja hegyével végigsimít a hátamon, a mozdulata nem indul sehonnan és nem tart sehová, kívül van az időn. A fenekemet fogja, így húz magára, közel a beteljesedés. „Ez az élet” – mondja aztán a Páva valahol, valamikor, valakinek, aki már nem én vagyok.
„Leszedjem a bajuszodat?” – ébreszt a tűnődésből a kozmetikus kérdése délután Bet ha-keremben, még időben, hogy leállítsam a mozdulatot, amellyel a gyantáért nyúl. „Kösz, nem, maradjon inkább” – válaszolom a hatvanas marokkói nőnek, kifizetem a kezelés árát és kilépek az esőbe. Beülök az autóba, de nem adom rá a gyújtást. A szélvédőn leguruló esőcseppeket nézem, új arcú új nő fekete kötött sapkában, fekete télikabátban és fekete bakancsban.
