Válasz Gadó János A „kétállami megoldás” és az erőszakos messiások című írására
„Ha nem lesz itt két állam, akkor itt egy állam lesz. Ha itt egy állam lesz, az előbb-utóbb egy arab állam lesz a tengertől a Jordánig. Lesz egy köztes szakasz zsidó diktatúrával, az arabok és ellenfelek elnyomásával, vagy egy ilyen köztes szakasz nélkül, lesz egy köztes szakasz szörnyű erőszakkal és tengernyi vérrel, vagy egy ilyen köztes szakasz nélkül, lesz egy köztes szakasz apartheiddel, vagy anélkül… Bármi történjék is, ha nem lesz két állam, ez kizárólag az egy államhoz vezet a tengerből a sivatagig.” Amos Oz, „Az utolsó előadás”, 2018.
Egy hamis történelemszemlélet katasztrofális következménye
A „kétállami megoldás” azt üzeni, hogy a zsidók éljenek együtt azokkal, akik el akarják őket pusztítani. Vagyis legyenek is, meg nem is – zárja okfejtését Gadó János (itt), miszerint a palesztin államiság támogatása egyfajta vallási megszállottság, hasonlatos a középkori egyházak, a felvilágosodás, a „krisztusi kereszténységen alapuló szocializmus”, a fasizmus, és olyan jelenkori „felszabadítási mozgalmak”, mint például a környezetvédelem, a BLM és az LMBTQ hiedelmeihez és megszálltságához. Mindezek alapja és közös nevezője Gadó szerint nem más, mint a zsidók gyűlölete.
Érdekes, hogy Benjamin Netanjahu, Izrael legrégebben hivatalban lévő miniszterelnöke, aki mind ellenzői, mind támogatói szerint bel- és külpolitikáját egy személyben és mélyen meghatározza (a többség jelenleg ezt állami vizsgálóbizottság útján számon is kérné rajta), szintén a Gadó által bemutatott történelemszemléleten és filozófián nőtt fel.
Apja, aki Zeev Jabotinsky titkára volt és kiemelkedő revizionista, mindenkinél nagyobb hatással volt rá, életútjára és döntéseire. Benzion Netanjahu annak a történelmi kutatásnak és elméletnek a megszállottja volt, hogy a zsidók mindig és mindenkor üldözöttek és veszélyeztetettek. Ehhez igazította volna a politikai célokat, még akkor is, ha ehhez történelemhamisításra volt szükség. Egész életét az inkvizíció kutatásának szentelte, és új bizonyítékokkal „szolgált” arra vonatkozóan, hogy a zsidókat nem vallásuk gyakorlása miatt üldözték, hanem azért, mert gonosz fajnak tekintették őket. Az idősebb Netanjahu egy 1998-as New Yorker interjúban azt mondta, hogy „a zsidó történelem a holokausztok története”.
De míg Benzion ezt az elméletét a politikai világnézetek színterén fejtette ki – és így többek között egy, a tengertől a Jordánig érő Nagy-Izraelben látta a zsidó nép túlélésének biztosítékát, amit a politikai vezetésbe kerülő párttársai és akadémiai kollégái nem osztottak –, fia ezt mára a saját politikai hatalmának szolgálatába állította. Bibi a „mindörökké veszélyben vagyunk” tételhez azt is hozzátette, hogy ettől márpedig csakis ő véd meg bennünket. Hátborzongató példája ennek az a 2015-ös Likud/Netanjahu kampányvideó, amelyben fehér dzsipeken fekete egyenruhás, zöld zászlós fegyveres iszlamisták tartanak Jeruzsálem felé. Ehhez azt az ígéretet kapjuk, hogy ettől csak a Netanjahu vezette Likud képes megvédeni Izraelt – a baloldal sohasem (ahogyan Gadó szerint sem)!
Reálpolitikai szempontból Izrael számára ez azt jelentette, hogy a 2000-es évek második évtizedétől Netanjahu mindent megtett a kétállami megoldás ellen, mindenekelőtt azzal, hogy hajlandó volt a Hamasz uralmát megszilárdítani az esetleges kétállami partner, a Palesztin Hatóság kárára.
„Hamasz ze nehesz” – volt a politikája, vagyis „a Hamasz kincs”, és ehhez válogatta koalíciós társait. „Felvállalt kockázat” – írta erre válaszul Netanjahunak egy cetlire Szinwar, amikor az előbbi beleegyezett a katari milliók Hamaszhoz juttatásához.
2023. október 7-e Izrael számára – mint szuverén állam, a Közel-Kelet és a világ egyik legnagyobb katonai hatalma – nem azt jelentené, hogy „állandó holokausztban élünk”, még akkor sem, ha maga a tragédia a soá és a pogromok terminológiájába tartozik, hanem azt, hogy azért van államunk és azért választjuk a vezetőinket, hogy megvédjenek bennünket, az életünket és jólétünket. Úgy tűnik, a kétállami megoldás elvetése és az egyállami megoldás „felvállalt” erőltetése a „szörnyű erőszak és tengernyi vér” szakaszába juttatta Izraelt.
Az izraeli valóság
A „kétállami megoldás” azt üzeni, hogy a zsidók éljenek együtt azokkal, akik el akarják őket pusztítani, állítja Gadó. Valójában ennek éppen az ellenkezője igaz.
Aki ma csak egy államot követel – from the river to the sea, a tengertől a Jordánig – az maga a Hamasz,
valamint az Irán által pénzelt vagy magától is szélsőséges (egyesek szerint szélsőbaloldali) kampuszfoglaló, illetve a Hamasz zászlóival Európa utcáin felvonuló intifádakövetelő, Hamasz-szimpatizáns és más dzsihadista.
Aki ma egy államot akar, az Ben-Gvir és bandája, akik erőszakkal és jogellenesen (nemzetközi és helyi jog szerint is) területeket foglalnak el, és már ott toporognak Gáza határánál, mert le akarnak telepedni. Ezek a (egyesek szerint szélsőjobboldali) messianisztikus, második templomot és Nagy-Izraelt álmodó politikai erők a kormányon belül próbálják elérni azt, hogy soha ne lehessen két állam, csakis egy zsidó állam from the river to the sea. Ehhez várták Trump-messiásukat, hogy az 1967-ben megszállt területeket Izraelhez csatolja, és várják, követelik a Netanjahu által behazudott „végső győzelmet”.
Az első, a „palesztinpárti” szélsőségesek által követelt egy államban a zsidók állandó életveszélyben élhetnének (ha egyáltalán), míg a zsidó verzió csak úgy valósítható meg, ha egy, a jövőben demográfiai többségbe kerülő palesztin lakosságot jogfosztott helyzetben tartanak, lehetőség szerint katonai kormányzás alatt. Egyik szörnyűbb, mint a másik, és mindkettő az 1948-ban létrejött demokratikus, zsidó (cionista) Izrael Állam végét jelentené.
A „kétállami megoldás” azt üzeni, hogy a zsidók éljenek együtt azokkal, akik el akarják őket pusztítani, állítja Gadó.
De hiszen most kell együtt élnünk velük, amikor Izrael évtizedek óta katonai megszállás alatt tart közel hárommillió palesztint a területeken (Ciszjordániában).
Ebben a helyzetben az egyetlen alternatíva az apartheid (a megszállt területeken), miközben az izraeliek egy része a gyermekeit áldozza fel egy állandó és véget nem érő háborúban, míg az ország ortodox állampolgárai imádkoznak érettünk.
Most élünk így, izraeliek, amikor Gáza egy senkiföldje, de valójában még mindig a Hamasz uralja, és amelyet az izraeli politikai vezetés másfél évnyi harc és több száz katona élete árán sem volt képes megtisztítani a terrorszervezettől, mert nem volt hajlandó egy alternatív politikai erőt felépíteni helyette. Ez ugyanis hosszú távon egy Palesztin Államhoz vezetne. Hiába kérte ezt a nemzetközi közösség, hiába figyelmeztetett az izraeli hadsereg (a hadügyminisztert menesztették, a katonai szóvivőnek az orrára koppintottak), és hiába támogatná ezt ma a nyilvánvalóan többségi kormányellenes izraeli közvélemény.
Mindeközben…
Mostantól azonban úgy tűnik, már nem Netanjahu, hanem Donald Trump dönt Izrael sorsáról. Máris az az irány látszik kirajzolódni, hogy a Palesztin Hatóság válthatja fel a Hamaszt politikai értelemben, amerikai vagy nemzetközi, esetleg arab garanciákkal – „trumpsferrel” vagy anélkül, de nyilvánvalóan a háború befejezésével és a túszalku teljes végrehajtásával. Ez lesz Netanjahu washingtoni látogatásának programja. És mivel Trump minden valószínűség szerint meg fog dolgozni a Nobel-békedíjért, az Ábrahám Egyezmények is felgyorsulnak – ennek pedig az ára egy Palesztin Állam lesz. Egyértelmű példa erre Szaúd-Arábia minapi bejelentése: „Nem lesz normalizáció Palesztin Állam nélkül.”
Az október 7-i tragédia után Izraelnek valóban fájdalmas és nehéz lesz egy palesztin állam létrehozásában asszisztálnia, miközben saját biztonsági érdekeit is garantálnia kell.
Ezek a döntések azonban remélhetőleg egy új izraeli vezetés kezébe kerülnek majd, amely azokat az óriási energiákat, amelyeket eddig a palesztin állam létrejötte elleni harcba fektetett, inkább arra fordítja, hogy milyen legyen az a palesztin állam: demokratikus, fegyvertelen, fejlődő és prosperáló, ahogyan azt az USA például a Marshall-tervvel, Japán újjáépítésével már a történelem során sikeresen megvalósította. Hogy végül ne egy arab állam jöjjön létre a tengertől a sivatagig.
Főkép: Izraeli katonák a Nyugati Parton több körözött gyanúsított letartóztatására indított műveletben – Fotó: Cahal szóvivője
Ügyvéd, az Izraelinfo állandó szerzője. Az ELTE ÁJTK-n és a CEU alkotmányjogi karán végzett. 1995 óta él Izraelben. Jogászként dolgozik egy magáncégnél, mediátor (bírósági közvetítő). Izrael központjában él férjével és négy gyermekükkel. Hobbija az állampolgári ismeretek és az izraelinfo.com magazin, aminek főszerkesztő-helyettese.
