Nézem a nyolcvan éves Gadi Mozesz fényképét Gázában a Hamasz gyűrűjében és mosolygok. Gadi is mosolyog a képen, az utolsó perceit tölti túszként Gázában. Feleségét meggyilkolták október 7-én, tizenöt hónappal később három gyermeke várja haza, meg egy ország. Tudja, hogy vége, ezért mosolyog, vagy talán azért, mert benyugtatózták, de ez most nem fontos. Ő az izraeli férfi prototípusa, a karizmatikus kibbucnyik. Pech, ha mögötted áll a sorban a piacon falafelért, de kincs, ha ő az izraeli férjed apja. Szeress bele, mindegy, hány éves.
„Szexi a fehér haj Izraelben” – mondom Drornak, aki már megint nem érti, hogy miért lelkesedem annyira. „Még jó. Minden második férfi kopasz.” Dror sűrű hajába egyelőre csak ritkásan vegyülnek ősz hajszálak, tömött, erős hajának szövete az apjáé, aki nyolcvannyolc évesen halt meg, sűrű fehér hajjal. Csak képen láttam őt és a haját, fél évet kellett volna élnie még, hogy megismerkedhessünk. Dror anyjának tizenkét évet, ami eleve reménytelen volt.
Dov, az edzőm egyedül edz a dojóban, amikor szerda este hét óra ötvennyolc perckor, az edzés kezdete előtt két perccel belépek az ajtón. „Csak mi leszünk?” – Töröm meg a kérdéssel a hirtelen nagyra nőtt csöndet. Dov úgy néz rám, mint egy kísértetre, amivel kiadja és lemezteleníti magát: ha nem vigyáz, még kiveszem a kezéből a fakardot, amivel a formagyakorlatokat végzi az óra előtt, és belédöföm. Hát visszajöttél – ez van a szemébe írva meg az, hogy sokat gondol rám. A nézését nézve elfog a szeretet, de olyan erővel, hogy minden erőmmel azon vagyok, ne vegyen észre belőle semmit. Már lassan egy éve, hogy nem járok le hozzá, most mégis itt állunk egymással szemben, mint Hamlet és Hamlet atyjának szelleme a várfokon. Ki fogja elveszíteni az eszét a találkozás nyomán?
„Milyen a dzsúdóban?” – Kérdez vissza. „Nehéz”. „Jó neked ott?” „Nem”. „És miért nem azt csinálod, ami jó neked?” – Érdekes, mindig ezt kérdezik tőlem a férfiak, legutóbb épp a férjem, amikor a Pávát sírtam el a vállán, szó szerint. Az ember óvatlanul lejön edzeni, aztán életvezetési tanácsokkal a tarsolyában megy haza, az izomfájdalom mellett. A szűkszavú, kurd taxisofőr Dov mondatai mindig betalálnak. Pontosabban megfogja a dolgokat, mint a többdiplomás pszichológusom, mert a testével látja és érti a világot. Dov harminc éve gurul a tatamin és igazi guruvá ért az időben, ami viszont csúnyán elment mellette. Tizenkét évig izzadtunk együtt, de tavaly otthagytam őt, mert megérdemelte. Ma másfél helyett két órás edzést tart, mert 11-re van időpontja MRI-vizsgálatra, szétszedte a nyakát és a vállát a sok edzés, úgy látszik, ez az ára a guruvá válásnak.
A dojóból hazafelé tartva a Dovval való kapcsolatomon gondolkodom, és arra jutok, hogy az elmúlt év fájdalmait és elveszettségét megspórolhattam volna magamnak, ha mellette maradok. Rávetítem az erős férfi képét, aki megvéd a bajban, és akivel olyan erős testi kapcsolatom volt, mint amilyen senki mással nem lesz már soha. És mégis, vagy éppen ezért, ő az, aki a legnagyobbat ütött rajtam, és sajnos az eszével máig nem érti, mit csinált. Az egyetlen járható út volt a távozás, mégha nem is tudtam kiheverni őt utána. Dov nyolc évvel idősebb nálam, az új edzőm eggyel fiatalabb, és ugyan hiába vagyok jobb kondiban nála, dzsúdózni ő tud jobban, ami már így is marad. Negyven évnyi edzés és harminc kiló az előnye, ami behozhatatlan, főleg, hogy a modern dzsúdóban az erő számít, nem véletlenül ez a legnépszerűbb küzdősport Izraelben.
Mire hazaérek, az egész család alszik. Elkezdődhetne a nap legjobb része, amikor csönd van otthon és magammal lehetek, de ehelyett inkább korán leteszem a párnára a fejemet. Éjszaka a Pávával álmodom, sokadszorra. A cselekmény mindig más, de az álom magja ugyanaz: a Páva ott van, ahol én, de sosincs velem. Másokkal együtt állunk a hegytetőn és fentről nézzük a sípályát. A Páva a többiekkel együtt mozog a térben és nem vesz észre. Az álomban mégis mellette maradok, mindenáron. Csak felébredés után, az álomra visszagondolva értem meg, hogy bármelyik irányba indulnék, nem jönne utánam, csak nézné, ahogyan távolodom, egyre messzebb. Mire eltűnnék a szemhatáron, már csak emlék volnék, mint a gesztenyetorta, amit egyszer megkóstoltunk és ízlett, de amire nem vágyunk igazán.
