A minap Akkóban jártunk, amely az UNESCO világörökségi helyszíne 2001 óta – és joggal.
Amilyen kicsi az óvárosa, annyira tömény benne a történelem és az ehhez kapcsolódó látnivalók. Ha csak egy várost akarsz látni Izraelből, akkor Akkó legyen az. Vagy Jeruzsálem, de míg Akkó tőlünk 40 kilométerre van, a főváros majd háromszor akkora távolságra, és ilyen benzinárak mellett…
Akkó történelme röviden is vagy ezer oldal, így most tényleg csak tőszavakban írom le.
A várost az időszámítás előtti harmadik évezredben alapították, görögök, perzsák, rómaiak követték egymást a területén.
Mígnem megérkeztek a keresztes lovagok 1104-ben, majd az egyiptomiak és újra a keresztesek. Ami érthető, mivel a kikötője a legjobb helyen van, amellett, hogy a kilátás is csodás.
Itt alakult meg a Német Lovagrend 1198-ban. II. Amalrik jeruzsálemi király hozta létre, és a következő évben szentelte fel III. Celesztin pápa.
Akkót a 13. században újra Egyiptom, majd a törökök foglalták el.
Úgy tűnik, az egyetlen, akinek nem sikerült megszereznie a várost, Napóleon volt. A vár föld alatti részében bolyongva megfejtettük, hogy miért. Ő is eltévedt vagy húszszor, ahogy mi, csak ő feladta. Talán csupán a konyhába akart menni egy reggeli kávéért, de folyton a Lovagok termében kötött ki. És ki akar az első kávéja előtt már államügyekkel foglalkozni?
És némi magyar (bár osztrák–magyar) vonatkozás: 1840-ben megtámadta az akkor egyiptomi alkirály kezén lévő várost egy angol, török és osztrák–magyar hadihajókból álló flotta, és nekik sikerült, ami Napóleonnak nem – elfoglalták, és Törökországhoz csatolták Akkót. Persze, hiszen nem mentek le a kazamatákba.
A 20. század elejéig Egyiptom és Törökország „pingpongozott” Akkó fennhatóságával, majd jöttek az angolok kb. 30 évre.
A város 1948-ban lett Izrael része, bár a lakosság majd fele továbbra is arab. Ennek köszönhető, hogy az óvárosban keveredik az európai és az arab hangulat. Mecsetek, zsinagógák, baptista és keresztény templomok akár egy sikátoron belül is. Minden épület, minden rejtett zug maga az évezredes történelem.
Minden méteren meg kell állni hűházni
Kezdetnek kapsz egy térképet ezer helyszínnel, amit be kellene járnod. Csak jelzem, hogy ez kizárt, hacsak nem ultragyalogló vagy.
Főként, hogy itt minden méteren meg kell állnod hűházni.
Amint belépsz a kapun, a Látogatóközpont felé az első hűha az Elvarázsolt kert a világ legkülönlegesebb fáival – a Wolfson család jóvoltából. Sir Isaac Wolfson skót üzletember és filantróp volt, aki ortodox zsidó lévén egyik küldetésének érezte, hogy segítse Izraelt. A Wolfson-alapítványt 1955-ben azért hozták létre, hogy támogassa és előmozdítsa a kiválóságot az oktatás, a tudomány (főképp az orvostudomány), a művészetek és az egészségügy területén. Isaac és felesége emlékére hozták létre ezt a különleges kertet. Utánaolvasva megtudtam, hogy ezen kívül Izrael összes egyetemének van róluk elnevezett terme vagy épületszárnya, ami érthető, hiszen az ő hitvallása szerint: „Senkinek sem lehet több vagyona 100 000 fontnál. A többit jótékony célra kell fordítani.” Én mindig ehhez tartottam magam, bár egyelőre nem értem el a bűvös határt, így az én nevem maximum egy fél gyeptéglán marad fenn.
A kert után következett a Knights’ Halls of the Hospitaller Fortress, az erőd maga, amely kórházként működött a Szentföldre érkező zarándokok és keresztes lovagok számára. Na, itt tévedhetett el Napóleon.
Ezt a várat mi is vagy ezerszer bejártuk, hárman háromfelé vesztünk el a kazamatákban. Gyönyörű boltíves termek, a gond az, hogy első ránézésre mindegyik ugyanolyan, így elég egy rossz balkanyar, és örökre a labirintusban maradsz, hacsak nem kérsz telefonos segítséget. E. szerint egy szabadulószoba az egész erődítmény.
Az én nagy kedvencem a tunnel volt, ami alagutat jelent (talán), és ha behúzod a vállad, simán átgyalogolhatsz benne a kriptáig. Nekiindultunk, a feléig el is jutottam, de amikor már a fejemet is le kellett hajtanom a továbbhaladáshoz, inkább visszafordultam. Nyert a klausztrofóbiám. Így a másik alagutat, a templomosokét már meg sem próbáltam. Ez az erődből a keleti kikötőbe vezet, és E. szerint (aki bátran végigment) tágasabb. Megjegyzem, itt is a nem túl bizalomgerjesztő „Fejre vigyázz” táblával indult a túra. Én inkább végigsétáltam fent, a sikátorokon, és ugyanoda jutottam, ezért nem értem a templomosok vonzódását az alagutak iránt. Az igaz ugyan, hogy épp nem folyt csata az utcaszinten, bár az arab halárusok elég vehemensen kommunikáltak.
Az egyik várbeli elveszésem alkalmával találtam meg két kiállítást, az egyik Okashi, izraeli festőművész tárlata, a másik egy Leonardo da Vinci-kiállítás.
Avshalom Okashiról annyit sikerült kiderítenem, hogy volt pásztor, katona, és szabadidejében festett. Mondjuk, azt annyira jól csinálta, hogy ő lett az egyik leghíresebb izraeli festő. Az 1960-as években nagyszabású absztrakt alkotások sorozatát festette, amelyekben a fekete volt az uralkodó szín. Akkói otthonát múzeummá alakították, vagyis valahol a városban van még egy Okashi-múzeum, hacsak nem a várban élte le az életét.
Da Vincit viszont nem kell bemutatnom. Ezen a kiállításon a tervei alapján készült szerkezeteket mutatták be, illetve a kedvencem egy hatalmas Mona Lisa-festmény, bár asszem, nem az eredeti (pláne, hogy volt egy A4-es méretű is belőle).
És ami kimaradt az erődből: a Citadella. Hiába kerestük a lépcsősort, amely odavezet, és hiába láttunk embereket odafenn, mi egyszerűen nem találtuk sehol. Másfél órányi kutatás után feladtuk, annyi látnivaló várt még ránk az óvárosban. Az otthoni Citadellán pedig úgyis voltunk mindannyian. Ha egyet láttál, mindet láttad. Jó, a legközelebbi Akkózáson azzal kezdünk. Ha megtaláljuk a feljáratot.
Könyvtáros, novellista, hobbifutó, de varrónőként is kivételes. A kedvesem egy éve alijázott, én májusban költöztem Izraelbe. Amíg várunk a tartózkodási engedélyemre, rengeteg a szabadidőm. Így keletkezett ez a blog.
