Látogatás a túszdráma idején

Nem, nem szeretem a kiismerhetetlen érzelmeket. Nem szeretem, ha nem értem, miért nem volt honvágyam Magyarország után, vagy ha volt, miért is volt oly könnyű letudnom. Ahogy azt sem értem, mi ez a könnyes öröm, a vágy Izrael, a barátaim, Tel-Aviv, a tenger után. Elfutja a szememet a könny, akárhányszor Hannával, a lányommal közös szombat reggeli fürdőzéseinkre gondolok, amikor oly boldogan lebegtünk ég és föld között a vízen, megbeszélve mindent, a mindenségünket, egyik szélétől a másikig.

Nem, nem hagyom, hogy nélkülem váljon mássá ez az ország. Már mindig a részem marad, és én is az övé.

Örökké tovább akartam lépni Izraelből, oda, ahol az igazi világot sejtettem, oda, ahol a karrierem várt rám – mindhiába. És amikor belenyugodtam, sőt, végre otthon is kezdtem érezni magam Izraelben, akkor derült ki, hogy a következő legjobb lépés – mert mindig ez alapján döntöttem – több mint negyed évszázad után Olaszországba költözni. Megszabadultunk a maskantától ¹, és reményeink szerint hamarosan csak a pénzünk tárolására fogjuk használni a bankot, és soha többé nem leszünk adósai. És mégis, ki tudja, miért vagyok szomorú, vagy – ami még rosszabb – kedélytelen. Nehezen szedem össze magam ebben az új életben, ahol nehezen alakul ki az ütem, mindennapjaink ritmusa. Mostani utam alkalmával Hannával is együtt tölthetek pár napot, aki Berlinből érkezik.

Már barátainkkal vacsorázunk egy nappal később. Ők ismertették, értették meg velem hosszú évek alatt, milyen is az az izraeli kultúra, amelyet egy átlag izraeli értelmiségi magáénak mond. Ők, az első nemzedék tagjai, akik már Izraelben születtek, hittek a dukijumban, a két nép, két állam megoldásban. Most barátnőm keserű szavaiból megértem, hogy hasonlóan érzünk. Megijedtünk, elfogyott a bizalmunk az arab világhoz tartozók iránt. Nekem azért, mert tudom, kevesen vannak, akik nem az abszolút Izrael-ellenes narratívát vallják.

Aztán itt a mi jutalomnapunk Hannával Tel-Avivban. Sötét, esős februári nap. Imádom ezt az időt. A buszon ülve hirtelen ötlettől hajtva leszállunk a Dizengoffnál. Volt itt egy gyöngyöket árusító boltocska. Kis, hangulatos butik, dizájnos belsővel. Már vagy harminc éve ismerem. Korántsem biztos, hogy még működik. De mit ad isten, ott áll a kis üzlet. Mit sem fogott rajta az idő. Belépünk, gyöngyöket válogatunk, nyakláncokat fűzünk. A kis kitérő egész délelőttünket kitöltő programmá válik. Futunk vissza a buszhoz. Jó az a mindennapos konditermezés, el is érjük az első buszt, de a pénteki utolsó vonatnak – mint a filmekben – csak a távolodó végét látjuk. Vissza az Azrielibe. A rövid folyosó végén ott a Kirja felé átívelő gyalogoshíd. De a buszt is lekéssük. Viszont buszból még van másik. Hazafelé barátnőnkhöz gyorsan telik az idő. Oly ritkán adatik meg, hogy Hannával kettesben legyünk – ülünk egymás mellett, és beszélgetünk.

Másnap más élmény. Először úgy értettük, hogy izraeli zsidó és palesztin, majd kiderül, csak palesztin költők „Gázai vers estje”, amire késve csöppenünk be. Állítólag osztottak angol–arab versszedeteket, de a sötét, zsúfolt nézőtéren úgyse láthatnánk. A színpadon arabul folyik a felolvasás, és kérésre sem állnak át a baloldalra vetített angol szöveg elől az előadók, mondván, eltakarnák a költők portréját. Az, hogy a túloldali arab szöveg elé álljanak, az valahogy szóba se jön. Így a közönség túlnyomó többségének esélye sincs az előadás dedikált céljaként megérteni a másik oldal érzéseit, a verseket. Ha már úgyis csak ott ülök, foszlányokat elcsípve, amit angol nyelvtudásom és a nem kitakart részek töredékeiből gyűjtögetek, azon morfondírozom, mitől is vagyok egyre dühösebb? 

De csak napokkal később teljesedik ki a kép, azután, hogy a valakitől sebtében telefonon lekattintott fotók alapján az AI-al arabból magyarra fordított verseket is megérthetem.

Férjem révén én is betekintést nyerhettem egy totalitárius diktatúrába, és tudom, mit jelent a fejvesztés szó szoros terhe mellett művészként megnyilvánulni. És igen, hiányzik az a fél szó, az az utalás, a plusz dimenzión, a hatodik érzéken át, a bárhol küldött jel, hogy valaki, valahogy mégiscsak sejtené, sugallná, vagy tudatában lenne, hogy a gázai tragédiát egy közösség rossz válasza is okozhatta a 21. századi Közel-Keleti valóságra, illetve hogy talán valami nincs rendben a Hamász által terrorizált gázai társadalommal sem.

És az utolsó este lányom nagyon jó barátnőjének szüleinél alszom, akik szerintem azért ragaszkodtak ehhez, hogy valamiképp revanzsálják azt a pár napot, amit nálunk töltöttek Magentában. A szimpátia kölcsönös. A szülők megállapodott emberek, középvezetői pozíciókban. Négy gyerek, kutya. Ramat Gan határában álló penthouse lakásukból csodálatos panorámával Tel-Aviv felhőkarcolóira. Nem, nem akartam politikáról beszélni, és nem is értem, hogy estünk együtt ebbe a verembe. Még most is fáj, ahogy elfajultak a dolgok, ahogy Irit kiabált a felindulástól, hogy „ezek nem ölik meg az ő gyerekeit is”, és hogy unokatestvére, aki Kfar Azaban lakik, ahol csodával határos módon, nem úgy, mint a szomszédai, túlélték a mészárlást, hitt a kétállami megoldásban, most meg azt mondja, azt se bánná, ha atombombát dobnának rájuk, és milyen igaza van. Amikor megölelem, hogy remélem, nem haragszik rám, mert annyira másképp gondolkodunk, akkor ismét kitör, reménykedve, talán mégis most meggyőzhet, hogy neki annyira elege van. „Felőlem meg is halhatnak azok a palesztin gyerekek, engem nem is érdekel, haljanak meg!”

Csak később jut eszembe, hogy a túszok átadásának előző napi közvetítése kavarhatta ismét ennyire fel. Barátainknál mi is láthattuk az egész szombat délelőttöt betöltő adást. Rendező barátunk avatott be, hogy az Al-Jazira vette meg a közvetítési jogokat, sőt egy rendezőt is alkalmaztak az esemény minél hatásosabb megrendezéséhez. És a toxikus anyag hatott, hatott egy egész országra.

Irit elmegy reményt vesztve lefeküdni, de mi Dvirrel még maradunk, a konyhasziget magasított székein, utolsó pohár borunk mellett. Ő nem indulatos, mint a felesége. Magyaráz. Hogy lehet, hogy az alkotmánybíróság, mint egy párt dönthet anélkül, hogy a nép választotta volna meg őket? Hogy lehet, hogy a vezetője össze-vissza csalt a múltban, engedélyeket, hatóságokat kicselezve?

Ha törvénytelenséget tett és bebizonyosodik, akkor le kell váltani, felelem. Nem, nem lehet, vágja rá, nem hagyják hogy kivizsgálják. Kik nem hagyják? Hát ő maga sem. Az nem számít, hogy ő mit akar, felelem. Rendőrségi nyomozás kell és vádemelés. De Dvir erősködik, hogyan, mondja, hisz minden bíró baloldali. Dehogy lehetnek baloldaliak, igazítom ki, hisz az, hogy ki lesz a felsőbíróság tagja, azt elsősorban a mindenkori kormányfő akarata határozza meg, és miután Netanyahu vagy tizenöt éve hatalomban van, és a bírói kinevezés a nyugdíjba menésig szól, gyakorlatilag már nem is maradtak nem Netanyahu által jóváhagyott bírák. Látom Dvir szemében a pillanatnyi elbizonytalanodást. Az alkotmánybíróság működését, megválasztását törvények szabályozzák, míg a törvények születését az alkotmánybíróság. A törvényi rendet hosszú évtizedekkel ezelőtt az ország alapítói kezdték kiépíteni, és nemzedékek óta építjük ezen a módon. Ezt dobjuk ki, mert az alkotmánybíróság vezetője valaki szerint egy csaló?

Még egy darabig vitázunk. Illetve nem igazi vita ez. És mintha nem jutottunk volna vele semmire. Aztán elmegyünk aludni.

Már hazafelé a repülőn.

Mindig jó repülni. Repülni a jövőnk felé. Az élet, amit megszakítunk, és visszaérve ismét folytatunk. Itt kavarog ez a pár nap a fejemben, és rég el is felejtettem, miért is kezdtem írásba utam elején. Talán választ vártam magamtól ellentmondásos érzelmeimre. És most itt ülök még több kérdéssel, az országból haza, oda, ahova hazajárok. Slis, slis, slis. Harmad, harmad, harmad, Magyarország, Izrael és Olaszország közt.