„Az évek múltával egyre bölcsebbek leszünk, mégis beleesünk a gödörbe újra meg újra. Viszont megértjük, melyik gödör a miénk” – Dov mondata jár a fejemben, mintha olyan dallam volna, amit hiába próbálok, nem tudok kiverni a fejemből. A dallamtapadás mintájára van gondolattapadás is? Az én gödröm a szerelmeim. Az elmúlt három év a kitalált szerelmeimmel telt, akikkel véget nem érő beszélgetéseket folytathattam anélkül, hogy a válaszaikra figyelnem kellett volna. A viszonzatlan szerelem a legjobb, mert nem kell a másik ember lelkivilágával törődni. Az összes kitalált gondolat a helyére kerül, a világ minket igazol. Megnyugodhatunk, hogy jó úton járunk, és ha van türelmünk kivárni, idővel majd a másik is rá fog jönni arra, hogy minket szeret, talán.
Ezzel szemben a megvalósult szerelem megforgat és kiköp, mint a mosógép. A megvalósult szerelemben a múlt vasbetétes bakanccsal rúgja rád az ajtót, és nincsen hova menekülnöd előle. Az óvodában éreztél utoljára valami hasonlót, amikor mindig tudtad, hogy a legjobb barátod kivel játszik, ha éppen nem veled. Amikor a világ még egyszerű volt, mert tudtad, hogy kihez tartozol és kihez nem. Az igaz szerelem megragadja a fejedet és belenyomja a tócsába az arcodat, nézd, ez vagy te.
Izraelt is könnyebb messziről szeretni, mint Izraelben élni. Közelről minden ember pocakos. Aki viszontszeret, tükröt tart eléd. Ha elég bátor vagyok ahhoz, hogy belenézzek, először az életben megláthatom a saját pocakomat is, olyannak, amilyen.
„Te mindig csak adsz. Kezdjél el végre elvenni a világból, jár neked” – Dror észreveszi-e vajon, hogy maga ellen beszél? Péntek este a coach bőrébe bújik, és felülről beszél hozzám, ritka az ilyen alkalom, nagyra nyitom a füleimet. „Itt van például a Páva” – Először hozza föl Dror a témát, fészkelődni kezdek a székemen. „Ha napokig össze vagy törve utána, akkor miért találkozol vele? Mi marad így belőled nekünk?” Dror kiönti elém a szívét, a vacsora után az asztalon maradt piszkos tányérok és Nadav kitört kezű és a terítő fodrai között bújócskázó legófigurái mellé. Drornak energetikai problémái vannak a Pávával való kapcsolatommal. „Jó. Jobban figyelek magamra ezután” – válaszolom neki. Anélkül megértem a kérését, hogy kimondaná: ne találkozzam többé a Pávával, ha a családi élet vagy az én nyugalmam látja a kárát.
Azzal a gondolattal megyek aludni, hogy kötéltáncossá fogom kiképezni magamat, az izomzatom még képessé tesz rá. Fönt, a magasban fogom megtalálni az egyensúlyomat, aztán már csak meg kell tartanom, egyszerű ez. Mostantól a levegőben, a felhők között fogok tornamutatványokat végezni, és nem a dojo szúrós szagú levegőtlenségében. De persze csak képzeletben. A valóságban vár a tatami és a dzsúdóedzőm, aki mindig örül, ha lát, és akin már jó ideje észrevettem, hogy nem mindegy neki, hogy ott vagyok-e az edzésen vagy sem.
„Ben zona!!” – kiabál rá Rafi a kistesvérére az autóban szombat délelőtt. A jeruzsálemi hegyek felé tartunk négyesben az üres városon át, ilyenkor nincs forgalom, ki-ki zsinagógában ül vagy otthon a Netflix előtt. „Nem mondhatod a testvéredről, hogy egy kurva fia, gondolkozz már” – csitítaná Dror a kedélyeket, de egyelőre hiába, a gyerekek összekapnak. „Miért nem? Pontos” – mondom Drornak. „Ugyan már. Hol a pénz?” – Aha. Így találunk vissza oda, ahonnan tegnap elindultunk.
Hogyan mondhatnám el Drornak, hogy amit a Pávától kapok, az a legtöbb, amit egy ember adhat egy másiknak? Sehogy. Viszont azt, hogy a mi kettőnk szerelmét és a közös életünket a Pávával való viszonyom nem érinti, már sokszor mondtam neki, ez az elmúlt másfél hónap visszatérő dallama a házasságunk többszólamú fúgájában. Dror néha elhiszi, néha nem, az utóbbi időben inkább szkeptikus. A zsigereiben érzi, hogy vele vagyok, ez nem kérdés. Csak a féltékenység, az ne lenne. Viszont ha Dror így folytatja, mindig lesz. Nem hajlandó szembenézni vele, inkább elfojtja magában, hogy könnyebb legyen. Amitől minden nehezebb.
Vasárnap reggel az irodában a Zoom-meeting kezdetén a karikás szemeimet és a ráncaimat nézegetem a képernyőn. Hátrébb gurulok a székemmel, és messzebbről nézek a kamerába, számít az a harminc centi is, dőlök hátra. Felveszem a fülhallgatómat és a képernyő jobb felső sarkában lévő négyzetben nézem Noam kialvatlan arcát, vajon észreveszi-e, hogy nézem? Lehet-e Zoomon szemezni valakivel, írom a keresőbe a kérdést, bár így megint közelebb vagyok a kamerához, mint szeretném, és sajnos visszakapom az imént a centikkel lefaragott öt-hét évet. Hallgatom a széles mozdulatokkal gesztikuláló kisfőnököt, aki nagy sokára megosztja velünk a képernyőjét, eltűnnek a pozitív arckifejezésű kollégák négyzetei. Lehunyom a szememet. Óvoda, iskola, egyetem és most ez a Zoom, volt-e ennek így értelme eddig, és lehet-e még értelme ezután?
