Boaz Jezraeli izraeli író cikke a Haaretzben
A dróntól a telefonig úgy tűnik, az emberiség minden áldásos technológiát önpusztító mechanizmussá alakít.
Nehéz visszaemlékezni ezekre az ártatlan időkre, de nem is olyan régen a drónok még az új távlatok és a képzeletet megmozgató technológiai álmok szimbólumai voltak. A technológia emberi szolgálatba állításának fotogén megtestesülései, amelyek jó híreket hoztak – vagy legalábbis az Amazonról rendelt csomagokat. A drón a kollektív képzeletben barátságos eszközként jelent meg, amely a békére törekszik és a kereskedelmi jólét zálogaként szolgál mindenki javára. Nem telt el néhány év, és most a drón főként gyilkos megsemmisítő gépként jelenik meg (bombák ledobása, öngyilkos támadások, célzott likvidálások), vagy tolakodó kellemetlenségként (megfigyelési, felvételkészítési és kémkedési műveletek ellenségek és civilek után). Az ártatlanság és az optimizmus, amely a drónok megjelenését kísérte, talán örökre elveszett. Most már veszélyforrássá vált, amely ellen védekezni kell – ellendrónok fejlesztésével, amelyek megóvnak minket az ellenséges drónoktól.
A mobiltelefon is valaha optimista képet élvezett, és futurisztikus, hatékony, gyors, színes és ígéretekkel teli eszközként tekintettek rá. Egy apró, stílusos személyes asszisztens volt, amely annyira hasznos lett, hogy már nehéz elképzelni az életet nélküle. Mára azonban ez a kis személyes segítő már nem olyan barátságos. Kötelezővé vált – olyan készülékké, amelyet minden polgárnak birtokolnia kell. Lehetetlen alapvető ügyeket intézni nélküle, hiszen ez lett az azonosítás elsődleges eszköze minden rendszerben, a bankoktól az egészségügyig. Akinek nincs telefonja, az nem kaphat szolgáltatást. Már nemcsak nehéz az élet nélküle, hanem szinte lehetetlen. Az évek során a kedves és okos eszköz újabb kellemetlen tulajdonságokat mutatott meg. Például könnyen függőséget okozó zavarrá válhat, amelytől nehéz szabadulni. Eszközzé vált gázai holttestekről készült videók terjesztésére, a hatóságok és a rendőrség törvényellenes megfigyeléseire, valamint végtelen szakadékká, amely elnyeli a felnőttek – akiket már szinte reménytelen esetnek tekinthetünk – és a gyerekek, tinédzserek szabadidejét. Talán leginkább az egzisztenciális depresszió, az unalom és a céltalanság fő okozójává, a disztópia új jelképévé vált – az érzéssé, hogy nincs hová menekülni.
Úgy tűnik, az emberiség, talán az unalom miatt, olyan technológiákat fejleszt, amelyek társadalmi-kulturális betegségeket okoznak, csak azért, hogy később gyógymódot találhasson rájuk. Akár egy átok vagy vicc: szinte minden digitális fejlesztés, mint a mesebeli áruló skorpió, önpusztító mechanizmussá válik röviddel azután, hogy ígéretekkel és reményekkel robbant be az életünkbe. Kialakult egy koreográfiai minta: egy nagy lépés előre, egy ijedt hátra, fejvakarás, majd ismét előre.
Így van ez a közösségi platformokkal is, amelyeket korábban nagyszerű dologként tartottak számon, lehetőséget adva széles körű kommunikációra és az emberek közötti különféle kapcsolódási formákra, teret biztosítva ötleteknek és az önkifejezésnek minden érdeklődő számára. A legtöbbjük azonban szemétteleppé vált, különféle gyűlöletformák terjesztésének és bátorításának eszközévé, forrófejű rögtönítélő bíróságok színterévé, a fake news és általában a hamis tartalmak pezsgő gyártóhelyévé. Az ég a határ: egy 12 éves gyerek nagyon hihetően alakíthatja kevésbé kedvelt tanárát. A tanár képtelen lesz tenni ellene, hogy dokumentált pornószínész lett.
Az ég a határ: egy 12 éves gyerek könnyedén szerepeltetheti kevésbé kedvelt tanárát egy állatpornófilmben a lehető leghitelesebb módon. A tanár semmit sem tehet az ellen, hogy dokumentált pornószínésszé váljon.
Különösen élénk vita tárgya a mesterséges intelligencia kérdése. Vajon új, nehezen elképzelhető csúcsokra repít minket, vagy Golemként legyőzi alkotóját, és végül a pusztulásba vezet? Mindkét oldalon akadnak meggyőző érvek. A technológiai szakemberek és a tudósok körében létezik egyfajta velük született optimizmus, amely meghatározza a világnézetüket. Számukra minden tudományos-technológiai fejlesztés, pusztán újszerűsége miatt, szükségszerűen pozitív. Úgy vélik, alig akad olyan terület, amely ne profitálna jelentősen a mesterséges intelligencia megjelenéséből – még a művészetek is. Ez a szemlélet természeténél fogva szűk látókörű.
Az értelmiségiek körében viszont nem feltétlenül uralkodik ugyanez az optimizmus. Az ő fenntartásaikat és aggodalmaikat a mesterséges intelligencia kapcsán már számtalan cikkben, könyvben, konferencián és panelbeszélgetésen kifejtették. Yuval Noah Harari például nemrégiben egy interjúban hangsúlyozta: „Most kell megkezdenünk a párbeszédet a technológia biztonságáról, nem négy vagy tíz év múlva, amikor már túl késő lesz.”
Úgy tűnik, maga a mesterséges intelligencia is részt vesz ebben a párbeszédben, amelyet róla kell lefolytatni, és már most képes rámutatni a benne rejlő veszélyekre. Paradox módon a mesterséges intelligencia kockázataira éppen a legkiemelkedőbb fejlesztői és megalkotói hívják fel a figyelmet.
Paul Lafargue, a francia-kubai író és gondolkodó A kapitalizmus vallása című művében olyan valóságot ír le, amelyben a kapitalizmus hivatalosan is vallássá vált, saját rítusokkal és papokkal, hogy megtisztítsa a társadalmat minden szocialista gondolkodás fenyegetésétől. Ez igaz is volt arra az időszakra, amikor a könyv megjelent – a 19. század végén. Az elmúlt évtizedekben azonban a technológia vette át ezt a kiemelt, vallásos státuszt, és szerezte meg azt a kiváltságot, hogy ragyogó fényével elkápráztassa a közvéleményt. Papjai mindig szívesen elmagyarázzák, miért áll a világ kizárólag a technológia talapzatán, és semmi más nem olyan lényeges. Még maga a pénz is meghajol a technológia előtt, és szinte szerelmesként követi azt. Ha a múltban a technológia az élet részének számított, mostanra az élet vált a technológia részévé.
Ugyanakkor az ezzel a tendenciával szembeni ellenállás, amely bizonyos körökben megfigyelhető, egészséges reflexnek tűnik. A félelem az összetett gépektől jóval a digitális korszak előtt kezdődött, nagyjából az ipari forradalom kezdetével. Samuel Butler 1872-es Erewhon című utópikus-szatirikus regényében – amelyből részleteket héberre fordítottak és a Dahak című folyóirat 17. számában publikáltak – a főhős egy képzeletbeli helyre érkezik, ahol az összetett gépek fejlesztése iránti gyanakvás odáig vezetett, hogy a hatalom törvényt hozott: csak az 1600-ig bezárólag készült gépek használata engedélyezett. E gépek egyszerűsége és működésük átláthatósága miatt nem fenyeget az a veszély, hogy megerősödnek, öntudatra ébrednek, elhomályosítják az embereket, akik mellettük dolgoznak, és végül azok szolgáivá teszik őket.
A technológia szabad kezet kap arra, hogy a képzelet határtalanságával találjon fel új termékeket és fejlesztéseket, amelyek szükségessége majd csak később válik nyilvánvalóvá – ugyanígy a káros hatásaik is. A technológiai jövőkép sorsszerűnek, már-már végzetnek tűnik. Ez óriási potenciál, lehet jó vagy rossz, de mindenképpen egyfajta zsarnokság is. Mert még ha időnként, baráti beszélgetések során felmerül is a technológiai fejlődés lassításának gondolata, mindig lesz valaki, aki azt állítja, hogy ez visszafejlődést jelentene, a középkorba, vagy akár gyűjtögető-vadászó őseink korába vetne vissza minket.
Ezt a lendületet nem lehet megállítani, de még csak lelassítani sem. Egyszerűen lehetetlen. Ez maga az élet ereje. A technológiai fejlesztés a frontvonal, az arculat, az íz és a jövő – sőt, a jövő utáni jövő is. Ez minden józan ember számára egyértelmű. Ezt vallja a populáris média is.
Úgy tűnik, nehéz elképzelni egy olyan valóságot, ahol a technológia és annak felgyorsult fejlődése nem az elsődleges – sőt, szinte az egyetlen – hajtóerő. Vagyis nehéz most egy olyan világot elképzelni, ahol a fő híradások például arról szólnának, hogy megjelent Martialis verseinek első héber fordítása.
Főkép: Az orosz hadsereg öngyilkos drónja Kijev felett, 2022 – Fotó: Efrem Lukatsky / AP
