„Ne mondd meg Talinak, hogy hová megyek” – válok el Drortól az ajtóban, összenézünk és egyszerre kezdünk el nevetni, igaz, Dror csak fél szájjal, amitől furcsán eltorzul az arca. Ha normális család volnánk a bébiszitterrel játszanék össze, hogy eltitkolhassam a férjem elől a házasságon kívüli kapcsolatomat. Viszont mi nem vagyunk normális család, ezért a férjemmel konspirálok, hogy a bébiszitter ne tudjon meg semmit.
Visz a vonat, megyek utánad. A négyes ülés ablak melletti ülését választom a menetiránnyal szemben. Majdnem üres a kocsi, húsz percünk van indulásig. Kihajtom a laptopot, bedugom a csatlakozóját az áramba és kinézek az ablakon. A jeruzsálemi állomás nyolcvan méter mély. Az indulási csarnokra nehezedő földre gondolok, ami olyan köves, hogy csak az olajfa és a füge szereti. Ha mást ültetnék el a jeruzsálemi földbe, előbb ki kellene gereblyéznem belőle a köveket, de ez üres fantázia. Nincs kertünk, és az erkélyünkön a virágcserepeknek is alig jut hely.
A felszállók elfoglalják az üléseket, de nem őket nézem, hanem a képernyőt. Mások is laptop előtt ülnek, ők biztos dolgoznak is. Munka helyett a Páva kezére gondolok és a hangját hallom, a szavaival simogat. Egyre erősebben érzem őt, mintha itt ülne mellettem. A testemből nő ki a karja, és a mondatai az én hangomon szólnak. Becsukom a szemem egy pillanatra, már indul is a vonat, ma úgy látszik gyorsabban szaladnak a percek, mint máskor. Parancsba adom az Excelnek, hogy a táblázat rubrikájába beírt számot ne számként, hanem szövegként értelmezze. Milyen könnyű átverni ezt a programot. Mostantól én irányítom őt és nem ő engem, ahogyan eddig, micsoda fordulat! Kedvet csináltam magamnak a munkához, ötven percig koncentráltan dolgozom, két óra munkát jelentek. Hagyjunk a holnapi visszaútra is valamit.
A Páva úgy áll a sorompó mellett az úton, mintha mindig ezt csinálná szabadidejében. Akár ha véletlenül járnék erre ezen a délelőtti órán, mindketten meglepődünk, amikor meglátjuk egymást. A Páva mozog és lélegzik, sőt, mindezt magától és magáért csinálja és nem azért, mert én mondom neki. Itt áll előttem a férfi, akinek nem én írom bele a szemébe a szeretetét. Ránézek és elhiszem egy pillanatra, hogy nem eresztem el őt soha többé.
„Milyen volt az út?” – kérdezi, miközben leveszi a hátizsákot a vállamról és beteszi az autójába. Aztán még mielőtt válaszolnék, újra kérdez: „Mit cipelsz?” „Az életemet” – válaszolom, pedig nem is igaz. Sokáig aszfaltúton megyünk, utána ráfordul egy salakos földútra, az autó megdöccen, de haladunk tovább. „Tegnap esett utoljára az eső, mától melegszik az idő” – harmadik napja lakik kint a kis kőházban, ő kérte, hogy látogassam meg itt, ha csak rövid időre is. Öt napos szabadságot kapott a feleségétől. Eddig is tudtam, de most már érzem is, hogy a Pávát jól szeretik otthon.
„Már régóta meg akarom mondani neked” – kezdek bele a mondatba a kis ház verandáján ülve a langyos napsütésben. A kempingszék egy személyes, két embert nem bír el. Úgy ülünk egymással szemben, mint két ember a vonaton, akiket a véletlen sodort egymás mellé és akik nem tudják még, mi dolguk egymással, csak érzik. „Ez kísérlet a részemről, hogy tudok-e így élni” – folytatom. A Nap elbújik a felhők mögé, a Páva hirtelen elveszíti a színét, amit a vidéki élet sütött az arcára, hallgat. „Borzasztóan hiányzol. Három hét nagyon sok idő nélküled.” A Páva nem veszi le a szemét rólam, én abbahagyom a beszédet és inkább a fű zöldjét nézem. Három hét múlva, az esős évszak végén még zöld lesz, de utána az egyre melegebben szikrázó Nap fogja lassú tűzzel halál-sárgára szívni.
„Gyere” – mondja, nem vár, feláll és elindul befelé a házba. „Bekapcsoljam a fűtést?” – hallom bentről a hangját, a gondoskodó férfiét, aki előre menekül előlem, de közben hív, hogy menjek utána.
Tanulhatnék tőle és elmenekülhetnék én is a földúton a másik irányba, még időben, hogy elérjem a vonatot visszafelé. A Nap még mindig delelőben, meleg van, nem kell elővennem a laptop mellé begyűrt kabátomat. Ülve maradok és nézem, ahogy a Nap megáll a pályáján az égen, csak az út mellett álló eukaliptusz levelei mozognak a szélben.
Nagyobb a fájdalmam az eukaliptusznál. A homlokomban, elöl hordom a fájást és hiába próbálom, nem tudom begyűrni a koponyám hátsó részébe. Felállok a székből és felveszem a hátizsákomat a földről. Belépek a ház ajtaján. A Páva gyógyír a sebre, amit saját maga vágott belém, betapasztja a leheletével, lecsitul a lüktetés, a vérzés eláll. A hónaljam, az orrom, mindenem az övé. Néhány perc, fél óra telhet el, amikor résnyire nyitott szemmel meglátom az ablakon keresztül, hogy alkonyodik. Akkor hát ez a nap sem különbözik a többitől, ma is le fog menni a Nap, megcsaltam magam. Egymásba kapaszkodunk, ahol én fekszem, az az ágyad.
Aztán reggel lesz, csönd és béke. Még egy érintés és sóhaj, most van vége. Ki vájta ebbe a sziklás talajba ezt a mély gödröt? Jó munkát végzett. Beér a vonatom a pályaudvarra. Tévedés azt gondolni, hogy az élet előre determinált. A választás az enyém: mozgólépcső vagy lift vigyen-e föl a felszínre, ahol már csak buszra kell szállnom, hogy megérkezzem otthonról haza.
