„Miben hasonlít az idő és az űr?” – kérdezi Rahel, a fiatal pszichológusnő Rafitól hétfő reggel az autizmusvizsgálaton a steril talpioti irodában, ami gyerekszobának tetteti magát. Rahel közelebb van a harminchoz, mint a negyvenhez, bár ez csak feltételezés. Rafival szemben ül a fehér asztal mellett a kisszéken, hosszú lábait maga alá húzza. Én az ablak felőli fotelban húzom meg magam három lépésnyire tőlük. „Mi a hasonlóság simogatás és ütés között?” Nyitott könyv fekszik a combomon, a kérdés hallatán a biztonság kedvéért felemelem és magam elé tartom. „És álom és valóság között?” – hová hoztam a gyereket, és meg fog-e bocsátani nekem valaha ezért.
„Nagyon nehéz volt?” – Kérdezem Rafit az utcán. Fehér hókristályok szállingóznak az égből, egy hete erre a napra vár Jeruzsálem, de máshogy képzeltük el: vastag hótakarót vártunk, hóembert a parkban és munkaszünetet. Kevesebb a csapadék a vártnál vagy nincs elég hideg, mindegy. Tűzszünet van, hószünet nincs. Az iskolakezdést a városháza elhalasztotta egy órával, a jeruzsálemi iskolásoknak idén ennyivel kell beérniük. „Hagyjad, mama” – válaszolja Rafi és közli, hogy éhes. A bútorboltok mellett sétálunk a Humusz Talpiothoz abban a reményben, hogy az étlap fantáziadúsabb, mint a hely neve, aztán kiderül, hogy nem és pont így jó. Arabok és zsidók esznek az egy helyiséges étkezőben, nem együtt, de egymás mellett. Nézem Rafit és rájövök, hogy harminchét év választ el tőle, két nemzedék, megszámlálhatatlan nap és óra. Van közös nyelvünk is, de az ő nyelve a héber.
3463 olvasatlan e-mailem van és ez a szám napról napra nő, ráadásul az izraeli bankom honlapja szerint 227 levelüket nem olvastam el. Mióta levelezik a bank az ügyfeleivel? Én csak magammal levelezek. Mióta üzenhetek magamnak a WhatsApp-on egy gondolat sem száll el a szélben. „Egyszer minden a felszínre tör”, „Napról napra fogy el az élet” és hasonlók. Eszembe villan, hogy a Pávára gondolva jegyeztem le ezt a gyöngyszemet, amikor rájöttem, hogy a saját halálomat siettetem azzal, hogy folyton rá vágyakozom: úgy élek, hogy minél gyorsabban teljenek a napjaim a következő találkozásunkig. A hátam mögé szuszakolom a napokat, a szigorú naptár ellenségem, de barátom az éjfél, ami a mát átkíséri a tegnapba. Azért mélyítem az arcom árkait, koptatom a csontjaimat és sorvasztom az izmaimat, hogy minél előbb magamhoz ölelhessem őt. Az áprilisban rám váró félmaraton előtt különösen fájó gondolat, de igaz: a nálam fiatalabb Páva miatt öregítem magamat.
Délre a fehér hószemcsék közé egyre több átlátszó csapadék vegyül, aztán szép lassan eltűnik a fehér szín az égről. Napok óta esik az eső, nincs kint és bent, minden vizes, állandó szekrényszagban élünk. Téli vendégünk, a penész úgy ül meg a hálószoba mennyezetén, mint aki ezentúl mindig velünk lesz.
„Ezek meg hogy jöttek be a lakásba?” – kérdezem Drort két kezemben egy-egy kókuszt tartva. Úgy vagyok velük, mint a pestiek a hatvanas évek végén a banánnal, szeretném szeretni a kókuszt, csak nem tudom, hogyan kell. „A Baladitól rendeltem” – válaszolja Dror, érdekes és sokatmondó információ a Kelet-Jeruzsálemi arab szupermarketről, amit azért szeretünk, mert a zöldségeik frissek és olcsók. „Kinyitod? Vagy inkább labdázzunk?” – dobom át hozzá az egyiket, miután viccből meglóbáltam kicsit, mint vízilabdás a lasztit. Youtube-videó, csavarhúzó, kalapács. Négyen isszuk meg a levét. Nadav szerint finom, mi hárman inkább nem kommentáljuk a kistestvért, aki mindenben a jót keresi és meg is találja. Aztán a félbevágott kókuszdió még napokig ott hever oldalára dőlve a konyhaasztalon, én eszegetem bánatomban egyedül, éjjelente éles késsel vagdosom a tömör belsejét.
Szerdán Tzohar településen eltemetik az anyát és két kisfiát, akik között a korkülönbség négy év és pár hónap, éppen, mint Rafi és Nadav között. A gyászolók sorfala Rishon le-Ziontól Tzoharig áll az út mellett, szól a Hatikva. Siri, Ariel és Kfir az értelmetlen vérontás arcai. Velük együtt az életben hagyott apát és magunkat is gyászoljuk az országban, ahol halál és élet kéz a kézben jár, minél fájóbb az egyik, annál gazdagabb a másik. A télen nyíló virágok észrevétlenül átadják a helyüket a tavasszal nyílóknak, az ösvényről letérve csak le kell hajolni az illatukért, vigyázva, hogy el ne tapossuk őket.
