Hirtelen szúrást érzek a hasamban a pszichológusnő foteljában ülve a talpioti irodában. Csak nem maradt bennem egy tű a reggeli kezelésről? Háromnegyed órával a találkozónk előtt még Dvora, a sebészmaszkot viselő betért kínai nő masszázságyán feküdtem egy belvárosi lakásban, tűkkel a testemben, vastag takaró alatt. „No sleeping?” – kérdezte, amikor hosszú idő után bejött hozzám, hogy megnézze, minden rendben van-e, és levegye rólam a takarót. „I am cold” – válaszoltam neki, miközben felvettem a pulcsimat. „You are cold from inside” – mondta búcsúzóul a klinika előterében, miután lelkemre kötötte, hogy húslevest egyek gyömbérrel.
A pszichológusnő leteszi a kis szekrényre a vizesüveget, amit az imént töltött meg a kinti mosdóban. Sokatmondó pillantást vet rám, és leül a székre velünk szemben. Velem pillantásokkal nem fog tudni beszélgetni, és szavakkal is csak úgy, ha nem köntörfalazik. Nyitott laptopját a keresztbe vetett lábán egyensúlyozza, Dror és én viszont kényelmesen ülünk a fotelban – nyilván a testi kényelem hivatott ellensúlyozni a lélek feszültségét, ami viszont a pszichológusnő kényelmetlen testtartásában tükröződik. Hogyan tanítják az egyetemen a nyílt kommunikációt?
„Rafi minden kétséget kizáróan autista. Egyértelmű eset” – hallom a fülemmel, de az értelmem egy ütemmel lemarad a hallásomtól. Drorra nézek, aki nem reagál. „Meglepődtetek?” – kérdezi a pszichológusnő. Hát izé, mit lehet erre mondani. Feszültségoldásnak kiváló a small talk, de nem ezért jöttünk. „Határesetnek gondoltam őt” – válaszolom nagy nehezen, mintha egy életen át lehetne kint és bent lenni egyszerre. Ez más világ, mondom magamnak, miközben Rafi vizsgálati eredményét hallgatom. Itt kritériumok vannak és szigorú részletek – DSM, IQ-teszt, pontok és százalékok, a léha pszichológia szolgálólányának állt komoly matematika.
„Tudtam, hogy ez lesz” – fordul felém Dror már kint az utcán, „de mi döntjük el, hogyan tovább.” Szeretem, ahogy Dror visszaveszi az irányítást a saját és a gyereke élete fölött. „Legalább nem lesz katona. Vagy az autistákat is besorozzák, mint a Down-osokat?” – kérdezem Drort. „Tőle függ, de orvos nem lesz belőle, meg sok minden más sem” – válaszolja. Spártában ledobták volna Rafit a Tajgetoszról, Izrael viszont olyan katonaállam, amelyik segíti a gyengébbeket és a rászorulókat – amit nehéz időkben jó szem előtt tartani.
Gyalog indulok haza, Dror buszra száll a munkahelye felé. Milyen csúf ez a város néha, nézek körül a Pierre Koenig úton. Lassan sétálok a déli napsütésben, nincs hová siessek. Egyenként megnézem a szembejövőket, bicikli nélkül úgy érzem magam, mint a huszár, aki alól ellőtték a lovát a csatában. Most kell erősnek lenni, és minden energiát összeszedve arra koncentrálni, ami igazán fontos. Aki engem szeret, és akit én szeretek, az lehet ugyanaz a halmaz, de nem minden esetben. Jó lenne Rafit átölelni, de ő most az iskolapadban ül a neurotipikus gyerekekkel, akikről még nem rántották le a leplet. Rafiék osztályában huszonnégy gyerek tanul, akiknek fele szemmel láthatóan neurodivergens így vagy úgy, de valószínű, hogy a másik tucat gyerek közül is többen fennakadnának a szűrőn a fiatal pszichológusnő szűk fehér irodájában. Nem könnyű szekuláris család szekuláris gyerekének lenni Jeruzsálemben.
Radamesz nem volt áruló, mégis árulásért zárták sziklasírba Thébában. Talán ő is autista lehetett, aki nem látta át megfelelően a hatalmi viszonyokat, és egy lépéssel lemaradt a saját jövőjéről, hiszen szerelmét, Aidát nem sikerült megszöktetnie. Gyerekként láttam az operát a tévében, Domingo állt a színpadon, és mindent elhittem neki – azt is, hogy meg fog halni. Aidát viszont, aki elbújt az ítélet végrehajtása előtt a barlangban, nem értettem, és az azóta majd negyven évem ebben a nem értésben telt. Az egyiptomiak odagördítették a sziklát a barlang bejárata elé – se ki, se be. Aida, miért akartál meghalni?
A Pávát négy hónapja ismerem, azóta tudom, hogy az etióp hercegnő nem meghalni akart. A szerelmével akart lenni, és élete végén megkapta, amire vágyott. Radamesz a földön ülve énekel és várja a lassú halált, Aida melléül, először folytatja a dallamot, majd elnémul, lefekszik a porba, és fejét Radamesz combjára hajtja. A férfi keze a nő arcán, mutatóujja megrajzolja a száj körvonalát, benéz a résnyire tárt fogak közé, és az ínyen körbejár. Ha ilyen könnyű meghalni együtt, akkor élni miért olyan nehéz?
Köszönjük támogatásotokat, ez tart életben minket! Ha szerinted is szükség van az Izraelinfóra, csatlakozz a támogatóinkhoz itt. Minden más támogatási forma itt.
