Hirtelen szúrást érzek a hasamban a pszichológusnő foteljában ülve a talpioti irodában. Csak nem maradt bennem egy tű a reggeli kezelésről? Háromnegyed órával a találkozónk előtt még Dvora, a sebészmaszkot viselő betért kínai nő masszázságyán feküdtem egy belvárosi lakásban, tűkkel a testemben, vastag takaró alatt. „No sleeping?” – kérdezte, amikor hosszú idő után bejött hozzám, hogy megnézze, minden rendben van-e, és levegye rólam a takarót. „I am cold” – válaszoltam neki, miközben felvettem a pulcsimat. „You are cold from inside” – mondta búcsúzóul a klinika előterében, miután lelkemre kötötte, hogy húslevest egyek gyömbérrel.
A pszichológusnő leteszi a kis szekrényre a vizesüveget, amit az imént töltött meg a kinti mosdóban. Sokatmondó pillantást vet rám, és leül a székre velünk szemben. Velem pillantásokkal nem fog tudni beszélgetni, és szavakkal is csak úgy, ha nem köntörfalazik. Nyitott laptopját a keresztbe vetett lábán egyensúlyozza, Dror és én viszont kényelmesen ülünk a fotelban – nyilván a testi kényelem hivatott ellensúlyozni a lélek feszültségét, ami viszont a pszichológusnő kényelmetlen testtartásában tükröződik. Hogyan tanítják az egyetemen a nyílt kommunikációt?
„Rafi minden kétséget kizáróan autista. Egyértelmű eset” – hallom a fülemmel, de az értelmem egy ütemmel lemarad a hallásomtól. Drorra nézek, aki nem reagál. „Meglepődtetek?” – kérdezi a pszichológusnő. Hát izé, mit lehet erre mondani. Feszültségoldásnak kiváló a small talk, de nem ezért jöttünk. „Határesetnek gondoltam őt” – válaszolom nagy nehezen, mintha egy életen át lehetne kint és bent lenni egyszerre. Ez más világ, mondom magamnak, miközben Rafi vizsgálati eredményét hallgatom. Itt kritériumok vannak és szigorú részletek – DSM, IQ-teszt, pontok és százalékok, a léha pszichológia szolgálólányának állt komoly matematika.
„Tudtam, hogy ez lesz” – fordul felém Dror már kint az utcán, „de mi döntjük el, hogyan tovább.” Szeretem, ahogy Dror visszaveszi az irányítást a saját és a gyereke élete fölött. „Legalább nem lesz katona. Vagy az autistákat is besorozzák, mint a Down-osokat?” – kérdezem Drort. „Tőle függ, de orvos nem lesz belőle, meg sok minden más sem” – válaszolja. Spártában ledobták volna Rafit a Tajgetoszról, Izrael viszont olyan katonaállam, amelyik segíti a gyengébbeket és a rászorulókat – amit nehéz időkben jó szem előtt tartani.
Gyalog indulok haza, Dror buszra száll a munkahelye felé. Milyen csúf ez a város néha, nézek körül a Pierre Koenig úton. Lassan sétálok a déli napsütésben, nincs hová siessek. Egyenként megnézem a szembejövőket, bicikli nélkül úgy érzem magam, mint a huszár, aki alól ellőtték a lovát a csatában. Most kell erősnek lenni, és minden energiát összeszedve arra koncentrálni, ami igazán fontos. Aki engem szeret, és akit én szeretek, az lehet ugyanaz a halmaz, de nem minden esetben. Jó lenne Rafit átölelni, de ő most az iskolapadban ül a neurotipikus gyerekekkel, akikről még nem rántották le a leplet. Rafiék osztályában huszonnégy gyerek tanul, akiknek fele szemmel láthatóan neurodivergens így vagy úgy, de valószínű, hogy a másik tucat gyerek közül is többen fennakadnának a szűrőn a fiatal pszichológusnő szűk fehér irodájában. Nem könnyű szekuláris család szekuláris gyerekének lenni Jeruzsálemben.
Radamesz nem volt áruló, mégis árulásért zárták sziklasírba Thébában. Talán ő is autista lehetett, aki nem látta át megfelelően a hatalmi viszonyokat, és egy lépéssel lemaradt a saját jövőjéről, hiszen szerelmét, Aidát nem sikerült megszöktetnie. Gyerekként láttam az operát a tévében, Domingo állt a színpadon, és mindent elhittem neki – azt is, hogy meg fog halni. Aidát viszont, aki elbújt az ítélet végrehajtása előtt a barlangban, nem értettem, és az azóta majd negyven évem ebben a nem értésben telt. Az egyiptomiak odagördítették a sziklát a barlang bejárata elé – se ki, se be. Aida, miért akartál meghalni?
A Pávát négy hónapja ismerem, azóta tudom, hogy az etióp hercegnő nem meghalni akart. A szerelmével akart lenni, és élete végén megkapta, amire vágyott. Radamesz a földön ülve énekel és várja a lassú halált, Aida melléül, először folytatja a dallamot, majd elnémul, lefekszik a porba, és fejét Radamesz combjára hajtja. A férfi keze a nő arcán, mutatóujja megrajzolja a száj körvonalát, benéz a résnyire tárt fogak közé, és az ínyen körbejár. Ha ilyen könnyű meghalni együtt, akkor élni miért olyan nehéz?
