A Távol Nyugat – dialógok

A belvárosi ház aljából hívom a lányt, megérkeztem a tányérokért, amit a Facebook Marketplace-en vettem. – Jövök, egy pillanat – mondja. Átveszem a csomagot, a kezébe adom a pénzt. – Nem tudok visszaadni ilyen nagy pénzből – mondja. – Semmi gond, a sarkon az épület aljában láttam, hogy van egy kávézó, majd ott felváltjuk. – Honnan jöttél? – kérdezi, amíg sorban állunk. – Izraelből. – Nagyon helyes, minden normális ember eljön onnan, aki nem ért egyet a népirtással. – Hogy a micsodával? – kérdezek vissza. – A palesztinok szisztematikus kiirtásával. – Senki sem akarja kiirtani a palesztinokat a saját vezetőiken kívül. – Dehogynem – mondja ő –, több tízezer palesztin túsz van fogva tartva Izraelben. – Azok nem túszok. A legtöbbjük többszörös gyilkos, akit épp tetten értek. – Dacosan rázza a fejét. – Olvastam róla eleget, és láttam a TikTok-on. – A TikTok-on… Az október 7-ei gyilkosságokat is végignézted? Ahogy gyerekeket kínoznak, ölnek meg, egész családokat rabolnak el? – Az hazugság. Egy pumpkin spice lattét kérek mandulatejjel – mondja a hidzsábos pultosnak. Az ötvenesből két húszast ad vissza. Az egyiket odaadom a lánynak. Zsebre vágja a pénzt és távozni készül. – Öt dollárral még tartozol – mondom neki. – Kapzsi zsidó – morogja a bajsza alatt. – Tudod mit, inkább add vissza a tányérokat, nem akarom, hogy egy ilyen cionácihoz kerüljenek. – Akkor add vissza a pénzt, és fizesd ki a kávédat is! – Pofát vág. Elővesz a zsebéből egy öt dollárost, és a kezembe nyomja. – Remélem, összetörik mind, mire hazaérsz. – Dühödten csapja rám a kávézó ajtaját. – Neked is legyen szép napod! – szólok utána.

Még süt a nap, de én már fázom, és sapkát is hordok, pedig a nagy átlag még elő sem vette a télikabátot, sőt, a hosszúnadrágot sem. A kis boltban szőkés hajú nő áll a pénztárban. – Még soha nem láttalak, új vagy erre? – Igen, pár hete költöztünk Torontóba. – Honnan jöttetek? – Izraelből. – Megtellik a szeme könnyel, kilép a pénztár mögül, és szorosan megölel. – Én Szíriából jöttem. Drága, drága szomszéd. – Az én szemem is megnedvesedik. Két keze közé fogja az arcomat, miközben a könnyeivel küzd. – Kérlek, bocsássatok meg nekünk az összes háborúért. – Nem tudok mit kezdeni ezzel a hirtelen jött együttérzéssel. – Sajnálom, ami Szíriában történik – felelem. – Inshallah, egyszer mindenki belátja, hogy testvérek vagyunk – mondja, és megtörli a szemét. – Ámen – felelem.

– Bar? Ava vagyok, jókor hívlak? – Persze, persze, mondjad csak. – Akkor arról lenne szó, hogy szeretnénk, ha tartanál egy fotós workshopot, csak kérdeznem kell valamit előtte. – Kérdezz bátran! – Szóval, mennyire fotóztál politikai dolgokat Izraelben a háború alatt, és melyik oldalon állsz… – Mire gondolsz? – Van egy pro-palesztin a csoportunkban, és nem szabad megsértenünk az érzéseit azzal, hogy olyan ember tartson workshopot, aki cionista. – Akkor köszönöm, keressetek mást! – De én téged szeretnélek. – Ava, te cionista vagy? – Nem értek egyet a népirtással Gázában, és szerintem te sem. – Nincs népirtás Gázában. Háború van, rengeteg civil áldozattal, ami sajnos nem kiküszöbölhető a Hamasz miatt. – De a gyerekek… – mondja. – Kfir és Ariel Bibas… – felelem. Sóhajt egyet, és rám teszi a telefont.

A kisboltban egy hidzsábos nő egyesével megnéz és megszagol minden egyes paprikát. Várok egy darabig, hátha észreveszi magát, de nem. Közelebb lépek, és a mellette lévő zöldbabból elveszek egyet. Arrébb ugrik, mintha áram csípte volna, pofát vág, és morog valamit. Értetlenül nézek rá. – Túl közel jöttél, mit képzelsz?! – kiabál rám. – Mi bajod van? Több mint egy méterre voltam tőled, nem nyúltam át előtted. – Morog valamit megint. Arrébb megyek, igyekszem nem foglalkozni vele. Egy idős nő döbbenten nézi a jelenetet. A pénztárnál előttem fizet a hidzsábos nő. Majd három méterre állok meg mögötte a békesség kedvéért. Ahogy elmegy mellettem távozóban, megint morog valamit. A pénztárhoz lépek. A hidzsábos még az ajtóból visszaszól: – Hülye fehér kurva. – Felnézek. – Szóltál valamit? – Igen. Hülye kurva. Nem kell seggfejnek lenned, csak mert szabad, menj a pokolba… Rasszista vagy! – kiabálja. – Egy kibaszott rasszista kurva! – Nem, nem én vagyok a rasszista, hanem te. Azt hiszed, hogy bármit megtehetsz, csak előveszed a rasszista kártyát, és máris igazad van? Örülj neki, és legyél hálás, hogy itt élhetsz! – mondom most már én is kiabálva. Köp egyet és elmegy. A mögöttem álló idős nő a fejét csóválja. – Még hogy te vagy rasszista… ő hívott téged fehér kurvának.

Az autó lassan halad a szakadó hóesésben. Hiába Kanada, úgy fest, itt sem tudják, mit kell csinálni, ha hirtelen hatvan centinyi fehérség borítja be a várost. Az Uber-sofőr kedvetlenül dobol a kormányon, miközben a tükrön át próbál szemkontaktust felvenni. – Te nem kanadai vagy, ugye? – böki ki végül. – Nem – felelem. – Én Pakisztánból jöttem – mondja. – Sajnálom, ami ott van, és hogy el kellett jönnöd. – Áh, nincs ott semmi baj – legyint. – Nincs? És a folytonos robbantások, terrorcselekmények? – A tükörből a szemembe néz. – Azok nem olyan vészesek. Két nagy baj van Pakisztánban, a két halálos ellenségünkkel: Indiával és Izraellel. – Indiát értem, van egy határvita – mondom –, de mi a bajotok Izraellel? – Hogy mi? Hát, hogy megtámadtuk Izraelt, és visszalőtt! – mondja egészen felháborodva. – Mit kellett volna csinálnia Izraelnek? – Semmit. – Tehát, ha én most pofon váglak téged, akkor neked nem szabad visszaütnöd? – kérdezem. – Az más. Persze, hogy visszaütök, de Izrael mit képzel, nekünk atomunk van! – Szóval, ha neked van nukleáris fegyvered, bármit megtehetsz? – Pontosan! – feleli, és örül, hogy értem. – Egyébként is, a zsidókkal az a baj, hogy nem akarják elfogadni, hogy a Messiás Ismael és nem Izrael házából érkezik, és hogy Allah az egyetlen Isten, és Mohamed az ő prófétája. – Én Izraelből jöttem, és nem érdekel a Messiás, ahogy az ország nagyobb részét sem, a legtöbb ember szekuláris. – Márpedig – köti az ebet a karóhoz – mindannyitoknak el kell fogadnia Allahot és elismernie Mohamedet, az ő prófétáját! – 2025 van, a vallásod a magánügyed. Én nem forszírozom az én nézeteimet, te meg hagyj békén a tiéddel… – Megérkezünk közben. – Az öt csillagot és a jattot ne felejtsd el! – szól utánam.

A kutyaparkban ismertem meg Annant. Kedves arcú, jóvágású jordániai fickó. Borisz és Fatush, a két kutyája, gyakran játszik Cosmóval, a mi kutyánkkal, miközben reggel együtt sétáltatjuk őket. – Ramadan Kareem! – köszönök rá. – Úristen, Ramadan van? – Igen. – Mikor kezdődött, ma? – Nem, már pár napja tart. – Elfelejtettem felhívni az anyámat… Mit fogok ezért kapni! Nem elég, hogy a fia egy buzi, még a Ramadant is elfelejti!

Az Uber-sofőr csak harmadik próbálkozásra találja el a sarkot, ahol várjuk – hiába a térkép, az applikáció, és hiába adunk pontos leírást a helyszínről. J már kezdi elveszíteni a türelmét. – Biztos valami agyatlan idióta, aki angolul sem tud – morogja. Végre megérkezik. Erős arab akcentussal köszön, és elnézést kér. – Honnan jöttél? – kérdezem. – Afganisztánból – feleli. – Mikor? – Öt éve, amikor kivonták a csapatokat. A kanadai kontingensnek tolmácsoltam. Nem maradhattunk, a tálibok vérdíjat tűztek ki még a gyerekeim fejére is. – J csendesen néz maga elé. – Ti idevalósiak vagytok? – Nem – feleli J. – Izraelből költöztünk ide, de én kanadai vagyok. – A sofőr elmosolyodik: – Jó, hogy nem kell a háborúban lennetek. Remélem, élnek a túszok, és mind hazatérnek. Inshallah – teszi hozzá. – Köszönjük – mondom neki. – Remélem, hogy véget ér a tálib rémuralom Afganisztánban, és nyugalom lesz végre. – Ha véget ér, hazamegyek – mondja –, és meghívlak benneteket, hogy lássátok, milyen gyönyörű ország.

– Cosmo! – kiáltja a toy uszkárt sétáltató lány az utca túloldaláról. – Szia, Fiji! – köszönök vissza. Ha egymás nevét nem is, a kutyákét legalább tudjuk. A két kutya azonnal kergetőzni és birkózni kezd a hóban. Nézzük őket. – Szomorúnak tűnsz – mondja. – Csak fáradt vagyok – felelem. Errefelé a „hogy vagy?”-ra nem szokás tényleges választ adni. – Hideg is van, hó is van, és nehezen bírom. – Igen, de már csak mínusz tíz fok van, nem mínusz húsz. – Igaz – felelem –, az elmúlt hét évben elszoktam a téltől. – Hol voltál? – Izraelben. – Tényleg? – Tényleg. – Merre laktatok? – Ramat Ganban. – Mi is! – Meglepődve nézek rá. – Nem merem soha mondani senkinek, hogy zsidók vagyunk – folytatja –, azt meg, hogy izraeliek, főleg nem – szabadkozik, de a szája fülig ér. – Oroszországból mentünk Izraelbe még az ukrán háború előtt, aztán tavaly májusban meg ide. – Megölel. – Merre laktatok? – A Khurgin utcában. – Tényleg? Mi a Bialik-Katznelson sarkon, az Ovad Sabichhal szemben. – Gyakran jártunk az Ovadhoz. Az a sabich… – sóhajt. – Sophia vagyok – mondja, és vigyorog. – Bar. – Újra megölel.