„Mi leszel purimkor?” „Nő” – válaszolom Drornak kedd éjjel a ruhásszekrény előtt állva. A másnapi munkahelyi jelmezversenyre szedem össze a cuccokat álmosan, amíg Dror meg nem kér, hogy oltsam le a villanyt, mert nem tud elaludni a fényben. A matrac végén ülve gubbasztok a sötétben a kihúzott harisnyás fiók előtt az esélyeimet mérlegelve. Szeretném nem szeretni a Pávát, és az a legrosszabb az egészben, hogy ezt már el sem mondhatom neki. 24/7 nézem az arcképét a messengeren, vagy inkább 24/6, mégiscsak Jeruzsálemben élünk. Szombaton kukkolás helyett párnába temetem az arcomat. Hatalmában vagyok annak az embernek, akinek eszébe sem jutok, a kézírását se láttam és már nem is fogom látni.
A tizenhárom és fél éves kislány, akire csütörtök este rábízzuk az oroszlánkölyköket, először van nálunk. Ofrit elkíséri az anyukája, aki olyan magabiztosan jön be az ajtón, mintha a lánya előőrse lenne. Körülnéz, váltunk pár szót. Este fél kilenc van, mégis olyan álmos vagyok, hogy úgy érzem, ledőlök a magassarkúról, ha nem indulunk el azonnal. Az anyuka szerencsére hamar elmegy. A gyerekek lelkére kötöm, hogy fogadjanak szót Ofrinak, aztán Drorral elmenekülünk otthonról. „Végre” – tör fel belőlem az autóban, mint aki először vesz levegőt a hosszúra nyúló szabad tüdős mélytengeri merülés után. Senki sem üvölt az autó hátsó üléséről, indulhat az este. „Majd mi felneveljük” – mondom Drornak a bébiszitterre célozva. Legszívesebben elaludnék az autóban, de nem lehet, mert randim van. „Elmenjünk ide az Aromába?” – kérdezem Drort, aki csak mosolyog. Enni szeretne, én viszont aludni, és álmosan nem tudok enni.
„More pasta less trauma” – hirdeti magát és az érzelmi evést az új olasz étkezde a Ben Yehudán. Férfi és nő sétál kézen fogva, semmi különös, engem mégis jobban megnéznek a szembejövők, mert látják, hogy jelmez van rajtam. A rappelő nindzsát elhagyva érünk ki a Cion térre, ahol erősítőből szól a zene. Úgy érzem, hogyha megállnánk, nem tudnék újra elindulni. Végül jobbra fordulunk a kis mellékutcába, ahol beülünk a japán étkezdébe.
Többet gondolok a Pávára, mint a családomra, a múltamra, a jelenemre és a jövőmre összesen. Rendelni fogok valamit, hogy Drornak ne kelljen egyedül ennie. A Páva közben nem ereszt, itt ül velem szemben és árgus szemmel figyeli, hogy mire jutok az étlappal. A házasság az élet napfényes oldala, ahol a jobbik énünk érik be lassan, mint füge a magyar nyárban. A mindennapok ereje és szépsége. A közösen leélt évek bevésődnek a mozdulatainkba, Drorral gyémánt keménységűre csiszolódunk egymáson hétről-hétre, évről-évre. Egymást majmoljuk és észre sem vesszük. A házaspárok mind hasonlítanak, a szeretők viszont egymás tükörképei.
Dror mellett megállok önmagamban is. A szeretőm nélkül viszont féllábú kalóz vagyok, aki elhagyta a mankóját a csatában és a tőrét is elvették tőle. Fegyvertelenül, fél lábon ugrálva várom a halált, ezek az utolsó perceim, amikor még nézhetem az ég kékjét mielőtt a tengerbe dobnak. Nincs tovább. Be kell vallanom végre magamnak, hogy a fekete tollú Páva én vagyok, sötét árnyképem a múltból, akit szeretnék két vállra fektetni, de nem tudok, mert még az emléke is erősebb nálam, a nőnek öltözött erős nőnél, akinek csak képzelem magam.
„Miso-levest kérek és szódát” – mondom a pincérlánynak, megtaláltam a jó kompromisszumot a nem-evés és evés között. Szinte még éhes is lettem a jelmezes tinédzsereket nézve, akik buli előtt még bedobnak egy szusit. Az álomküszöbön innen nézem Dror arcát és azon merengek, mi az ő nyeresége a nyitott házasságból.
Hétfőn az iskolapszichológusnál kezdjük a napot, akinek Izraelben nincs pszichológus végzettsége, ezért tanácsadónak hívják, joec vagy joecet, attól függően, hogy férfi vagy nő. Az ősz loboncos, szakállas Juvallal most találkozunk először, elődje nyugdíjba ment. Rögtön zsebkendőt kérek, ahogy leülök az egyik székre. Ennyire megviseli az anyukát a fia diagnózisa – gondolhatja Juval, pedig csak arról van szó, hogy a polcokon fekvő játékokon és könyveken lévő ujjnyi portól előjön az allergiám. Síró anyuka és sokat beszélő apuka, Juval bizonyára már elhelyezett minket a szekrénye megfelelő fiókjába. Ha nem változik a helyzet, Rafi maradhat az osztályban a hatodik osztály végéig. Az oktatási minisztérium bizottsága még ebben a tanévben el fogja dönteni a beadott nyomtatványok alapján, hogy Rafi művészet- vagy csoportterápiára járjon-e majd, és kaphat-e állandó segítséget az órákon.
„Bye, bye baby, baby goodbye / Wish I never had known you better / Wish I knew you before I met her, gee” – a Bay City Rollers dalát dobja a Spotify futás közben, valaki érez engem fentről, szuggerálom magamnak, másképp nem fogom kibírni azt, ami most jön. Kezemben kötél, amelynek másik vége a felhőkbe ér, úgy kapaszkodom belé, mint ötéves kislány a lufi fehér madzagjába. Izgul, nehogy elszálljon a lufi, így nem is tud örülni neki, ezért inkább elengedi.
Köszönjük támogatásotokat, ez tart életben minket! Ha szerinted is szükség van az Izraelinfóra, csatlakozz a támogatóinkhoz itt. Minden más támogatási forma itt.
