A Kura folyó fölötti gyaloghídon sétálunk Rafival a szemközti partról induló kábellifthez. Különleges város Tbiliszi, megnézzük a levegőből is. Kóbor kutyákkal és melegbarna arcú grúzokkal találkozunk, úgy látszik, az idegenforgalmi szezon még nem indult be. A kis park közepén kikötött hőlégballon körül egy lélek sincsen, pedig felszálltunk volna vele. A kábellift felvisz a hegytetőre, ahol kardos nőalak szobra magasodik fenyegetően a város felé, a testtartása azt fejezi ki, hogy egyszer le fog menni a városba rendet csinálni. A mi Citadellánk nőcije sokkal szebb és visszafogottabb.
„Elhozom Drort jövőre” – mondom Talinak, miután a Habad-vacsorán találkozunk a szombatfogadás után. Mindenre felkészültem, csak arra nem, ami jön: finom étel, magyar anyától született rabbi dróséjával. „A grúzok olyanok, mintha összegyúrták volna az oroszokat az izraeliekkel” – mondja Tali, amihez hozzáteszem, hogy sokkal csöndesebbek és nyugodtabbak az izraelieknél. Itt vagyunk a maffia által kézben tartott milliós városban a Kaukázusban, ahol Grúzia összlakosságának harmada él, és nyugaton érezzük magunkat, ez meg hogy lehet?
„Jes lakh et ze” – kiabálja a pályán a hóekéző nőnek egy öblös férfihang. Menni fog. A felvonóban izraeliek mellett ülök inkognitóban, ők hangosan nevetnek, én meg magamban némán rajtuk. A héber nyelvű beszélők száma alapján Gudaurit, a kaukázusi síparadicsomot kellene Izraelhez csatolni Gáza helyett. Nyugati kényelem keleti árakon, mindenki megtalálja a számítását. Az izraeliek azért, mert olcsón élhetnek és síelhetnek, a grúzok meg azért, mert annyi pénzt lehúzhatnak róluk, amennyit nem szégyellnek. A síelők több mint fele izraeli, jellemzően huszonévesek, izraeli családokkal nem találkoztam. „At mi-Jerusalaim?” A beülős síliften lebegünk együtt a havas buckák felett a fiúval, aki a fiam lehetne. A síszemüvegében tükröződöm, nem az ő arcát látom, ahogy ránézek, hanem az enyémet. „Ve-ata?” – kérdezem tőle. „Ani gar be-Zikhron.” Oké, onnan el lehet jönni síelni a grúz testvérekhez, Jeruzsálemből valamiért nem. Újra bizonyságot nyert, hogy rossz Jeruzsálem sajtója Izraelben. Aztán a nap végén a hegy gyomrában megtaláljuk az igazi Jeruzsálemet is Talival. Yaffo utcai hangulat a tengerszint felett kétezer-kétszáz méteren fekvő szálloda kóser éttermében, ahol indiai pincérek szolgálják fel a shwarmát, humuszt és a grúz konyhában is népszerű padlizsánt és töltött szőlőlevelet. A héber nyelvű étlap, a zajszint és káosz gyorsabban hazavisz, mint szeretném, végül Rafival grúz étterembe ülünk be.
„Megtanulsz síelni és tiéd a világ” – Rafi érti is, meg nem is, hogy mit akarok neki mondani. A szüleimnek annak idején könnyebb volt, apám feltette a léceket a szánkó, a sícipők és a bőrönd mellé a Kis Polski csomagtartójára, és irány az Alacsony-Tátra. A sí apám öröksége, no meg az időnként kitörő frász a lakótelepi ötvennyolc négyzetméteren, ami csecsemőkoromtól kezdve arra trenírozott, hogy Izraelben tudjak élni. Mi a rosszabb, az összetörő tányérok vagy a sziréna hangja? Már gyerekként arra szavaztam volna, hogy a szilánkosra tört konyha a rosszabb, pedig akkor még nem tudtam, mi az a ceva adom, csak a miénkkel szomszédos háztömb tetején lévő szirénát nézegettem messziről, hogy vajon milyen lehet a hangja. A nyolcvanas évek elejét megelőző harmincvalahány, és az azóta eltelt negyven évben egyszer sem szólalt meg a lakótelepi sziréna. A magyarok Istene jobban vigyáz a népére, mint ránk a miénk, de semmi gond, mindent meg lehet szokni. Például a síelős hétköznapokat is, amelyeken Rafit előbb a síkölcsönző grúz trénerére, majd az izraeli húszévesforma Mikára bízom, hogy csússzanak vele három órát minden nap, hogy én is csúszhassak egyedül, végre szabadon mindentől és mindenkitől.
Hans Castorp három hétre ment Davosba beteg unokaöccsét meglátogatni, de végül hét évig maradt. A szerelem és a kezdődő betegség tartotta ott, a halálvággyal együtt. Megállok a hegytetőn lecsúszás előtt, elképzelem, mi lenne, ha folytatnám az itteni szanatóriumi életemet a hegyen, amíg ki nem tör a világháború, ami leszólít a síkföldre, mint Hansot az első világháború kitörésének híre száztíz évvel ezelőtt. Rafi csinálja jól. Ahogy kiszállt a taxiból az első nap, rögtön belefeküdt a méteres hóba a szállodánk mellett, aztán napokig nem telt be a hó és a jégcsap ízével. Magába fogadta a tájat, épp ahogyan kell, nem csak a szemével, de minden érzékszervével egyszerre. Én meg itt állok bután a hegyen egymagamban és álmodozom arról, ami nincs, ahelyett, hogy lefeküdnék a hóba.
„Ha-Sem jitbarakh tamid ohev oti, ve-tamid jihje li rak tov” – szól a krumplisütőnél, Izrael utánam nyúl, és az idegeim húrján játssza a blőd slágert, amely azt hirdeti, milyen csodálatos a világ, és benne mi, izraeliek, hiszen minket az Örökkévaló szeret. Pontosabban a dalt éneklő minden férfit és nőt külön-külön, ha már a kollektív, régi-modern Izrael államának egyszer és mindenkorra vége.
