Kereszt

A téli vakációnak szerdán szakad vége, amikor utoljára beletenyerelek a hóba, mielőtt beszállok grúz sofőrünk, Roma autójába. A szerpentinen leereszkedve fogyatkozik a hó, és a fenyők egyre sokasodnak. Az út bal oldalán kamionok sora várja, hogy megnyíljon az órányi útra lévő orosz határ, amit lavinaveszély miatt zártak le pár napra. Az álló kamionok másfél autónyi helyet hagynak az úton a kétirányú forgalomnak, Romára bízzuk rongy életünket. „Száznyolcvanhét, száznyolcvannyolc, száznyolcvankilenc” – számolja a kamionokat Rafi magyarul.

Roma ősz hajú, ötvenes férfi, Talival oroszul beszélgetnek, én közben a hátsó ülésről figyelem az út menti benzinkutakat és a kutak vonzáskörzetébe települt gáztartályokat, az egyik mellett megállunk. Roma megállapodik az árban a lakókocsiból kilépő köpcös férfival, majd kinyitja a tankot, és arrébb sétál két métert, hogy rágyújtson. Nem sokkal később benzint is tankolunk. Grúziában minden negyedik-ötödik autó jobbkormányos, de a miénk szerencsére nem, elég nekünk a szerpentin. A grúzok szabályosan rögzítik a telefonjukat a műszerfalon, de nem szeretik kihangosítani a beszélgetést. Ha csöng a telefon, Roma kiveszi a tartóból a telefonját, és a füléhez emeli – milyen eredeti. Ha éppen nem telefonál vezetés közben, akkor keresztet vet. Csak nem így akar a vezetőnk köszönetet mondani, hogy jól sikerült az előzés a beláthatatlan kanyarban? Nem, az ok más: a völgybe leereszkedve megnyíló tájban felbukkanó templomok, melyeket Talival mindig két ütemmel Roma után veszünk észre.

A repülőtérről Jeruzsálembe tartó vonat minden széke foglalt, mert elfoglalták a fővárosba tartó kék-fehér zászlós tüntetők. A hóra gondolok, és arra, hogy hány nap múlva fogom elfelejteni. Vajon mikor lesz, amikor már nem gondolok a magas hegyekre, és beérem az alacsonyabbakkal anélkül, hogy fájdalmat éreznék. A vonat befut az állomásra, felvisz a felszínre a mozgólépcső, Jeruzsálem olyan, mintha először látnám. Akkor itt fogunk élni. Dror az Allenby téren vár Nadavval. „Milyen legót hoztál?”

„Az élet nem lineáris” – mondja Gilad péntek délután a házunkhoz közeli Elisheva parkban, a kis tölgyfa árnyékában állva, amit a városháza ültetett el jó pár éve, locsolják is, szemlátomást mégsem gyarapodik, évről évre ugyanakkora, talán még össze is ment pár centit. „Most fáj, aztán elmúlik.” – Gilad Buddhává nőtte ki magát, mióta nem találkoztunk. „Meg aztán minek neked még egy férfi? Egy is sok.” – Ezzel nehéz vitatkozni, de a tüske bennem marad. Mit tudja Gilad és a többiek, hogy mit beszélnek – azt se tudják, mi az a szerelem. Ha tudták is valaha, eltemették, vagy temetik folyamatosan, hogy az élet folyhasson a lassú medrében tovább. Egyik végigdolgozott nap után jön a másik, kell az erő a hétköznapok terhét vinni, amíg át nem veszi tőlünk a stafétabotot valaki, akire legtöbbször hiába várunk. Mit tud Dror arról, hogy a biciklin Juval mosodája mellett elhaladva a Páva ruhájának illatát fújta az orromba a szél, és abba a másodpercbe belefért az utóbbi hónapok minden gyönyöre. Gilad nem veszi észre, hogy férfivé értem a Páva mellett, és a férfiak gyakran durvák, sőt erőszakosak, ha a helyzet úgy hozza. És miért ne hozná.

A parkban Nadav születésnapját ünnepeljük az első igazán meleg tavaszi napon. Hónapok óta arra várok, hogy végre ne kelljen fáznom Jeruzsálemben, a szülők mégis panaszkodnak, hogy melegük van. Az angolszász anyukák közül többen is érdeklődtek a buli előtt, hogy meddig tart a születésnap (nem tudom), ismeretlen anyukák írtak, hogy ne haragudjak, hogy nem jönnek, mert férjük nagynénjéhez mennek családi eseményre (szuper). Dror elhozza Talpiotból a Nadav kérésére cápás képpel díszített tortát. Megetetem és megitatom a tizenöt gyereket és jobbára ismeretlen szüleiket, akiknek mosolyt dobok, de a PR-munkát Drorra bízom. Aszfaltkrétával megrajzolom egy elképzelt város úthálózatát, aztán otthagyom a lányokat és fiúkat, fejezzék be ők a rajzot. Gilad mellé telepszem, aki közben levált a tölgyfa törzséről és leült a fűbe. A tölgyfát nézegetve arra gondolok, hogy mégiscsak Gilad a legjobb barátom, akkor is, ha ezt egyikünk sem tudja a másikról. Megsimogatnám a szakállát, de nem lehet, mert itt ül velünk szemben a háncsszőnyegen a gyerekeikkel gyurmázó Izraelbe szakadt high class amerikai zsidóság, kisimított arcú férfiak és nők a harmincas éveik derekán. Dror is leül mellénk a fűbe, a szélről nézzük mi hárman, mit alkotnak a többiek.

„Ha az élet nem lineáris, akkor milyen? Egy lépés előre, kettő hátra?” „Nincs előre, és nincs hátra” – feleli Gilad. „Épp, mint a gyászban – útelágazások vannak” – megérkezünk másik nagy közös témánkhoz. „Minden megváltozhat annyi idő alatt, amíg pislogsz egyet.” Ez jó, ezt észben tartom. Nézem a nyúló árnyékokat a parkban és a szülők nyúzottságát a gyerekeik arcán. Hirtelen meghallom Nadav hangját, aki haza akar menni a születésnapjáról, mert már szedelőzködnek a többiek, és ő is érzi, hogy menni kell, ha nem akar utolsónak maradni. Pedig még tart a buli, sőt, most kezdődik igazán a kemény maggal: Talival, Giladdal és Drorral, meg egy ellazult apukával és a fiával. Összeszedem a halacskás színezőket a háncsszőnyegről, és arra gondolok, hogy milyen jó, hogy én nem vagyok színes ceruza, amivel valaki más színezi ki az életét.