Kufli

A lélek ugyan kész, de a test erőtlen. Éjjel fél kettő óta vagyok ébren az izgalom miatt, három órakor beveszek egy melatonint, de hiába, fél ötkor lassan felszívódó szénhidrátot és könnyű fehérjét reggelizem narancslével, hogy legyen erőm a futáshoz. Reggel hatkor a rajt melletti dobogó mellett észreveszem a Pávát, ahogy feldobja a lábát a kerítésre, ráhajol és rugózik párat. Nem vesz észre, pedig két lábcsere között körbe-körbepillant ismerősöket keresve. Három-négy futó áll közöttünk, nem lépek oda hozzá, inkább elindulok hátrafelé, és megállok valahol a mezőny közepén. A két óra húsz perces nyúl áll meg mellettem, az időt a csuklójára kötözött piros lufiról olvasom le. „Te nyúl vagy?” – szólítom meg a hosszú lófarkas nőt a kérdéssel, amit nem ért, ezek szerint héberül máshogyan hívják az iramfutót, aki megadja a tempót az időre futóknak. Biztos az angol szót használják erre Izraelben, amit nem tudok, ennyiben marad a dolog. Negyed hétkor hangeffekt jelzi az indulást, startpisztoly nincs. A sötét-fehér Páva az én nyulam, anélkül, hogy tudna róla. Őutána futok még mindig, pedig a hátát sem látom, csak éjjelente a becsukott szemhéjam mögötti sötétben a fekete farmerba öltöztetett csípője mozgását, és ahogyan felveti a fejét – a mozdulatot, ami olyan erővel vonzott és taszított egyszerre mindig, hogy elnézve őt gyakran azt is elfelejtettem, hogy nő vagyok-e vagy férfi.

A futóapplikáció szerint túl gyorsan kezdek, kapkodom a levegőt, ez nem az én ritmusom, hanem a többieké, le kell lassulnom, ha végig akarom csinálni. A tizennegyedik kilométernél szól a térdem, hogy ennyi elég volt mára, tizennyolcnál kővé változnak a combjaim, még sohasem éreztem ilyesmit, de nem lep meg, mert olvastam a jelenségről – hiányos volt a felkészülés. A Gáza utcán futva bicegek lefelé, a szokásos tempómhoz képest jóval lassabban, ezek már az utolsó kilométerek. Nyomdakész dialógusokat folytatok fejben a Pávával, ami annyiban új, hogy a Páva is beszél, sőt kérdez is. „Tudod, mit szerettem benned a legjobban? A szabadságot, és hogy elengedtél, amikor el kellett mennem” – vagyis jót tett a kapcsolatunknak, hogy különváltak útjaink, zseniális. A jó párkapcsolat titka, hogy nem kell együtt lenni. A huszadik kilométert jelző tábla integet messziről. „Totális ember vagy, még a kisgyerekeidet is otthagytad volna értem, csak nem vallod be magadnak, mert félsz.” Huszonegy, még egy kicsi, itt a vége. Két óra harminckét perc az időm, még sosem futottam egyszerre ilyen sokat. Vajon miért fut az ember? Meg kéne kérdezni valakitől.

Tele a Gan Saker futókkal, leülök a fűre nyújtani. Tizenhét éves fiú gratulál a dzsúdóból, aztán szép lassan feltápászkodom a földről – ez az én napom volt és több ezer másik emberé. Átölelem a fákat, az eget és magamat. Visszatértem oda, ahonnan elindultam, de az úttól gazdagabban, így most már el is múlhatok a világból, aminek átéltem a teljességét. Nem kell ehhez a másik ember. Hány kilométert kell lefutni az orgazmusig?

„Tedd az útleveledet arcképpel lefelé” – kéri a repülőtéri automata szöveges üzenete. Dror és a gyerekek a kapu túloldalán ácsorogva nézik, hogy mi lesz már, Budapest nem vár. „Vedd le a szemüvegedet” – folytatja a gép, teljesítem a kérést, a rendszer elakad. „Vedd el az útlevelet!” – kiált messziről egy repülőtéri dolgozó. Ja, ezt biztos a gép is kiírta, csak nem láttam. Újra kezdem a folyamatot félig vakon, de nem segít. Félreállítanak, külön pulthoz küldenek, megnéznek jobbról-balról, aztán átengednek. „Nem hasonlítasz a fényképedre” – nevet Dror az útlevelemet nézegetve. „Akkor mi legyen?” „Ez egy nő útlevele, csináltass újat” – még így is olcsóbban megúsztam, mint két hete, amikor a becsekkolós pultnál nem akartak felengedni a gépre Rafival, mert neki más a családneve, mint az enyém. Akkor az izraeli személyimet kérték, aminek a függeléke felsorolja a gyerekek nevét. De ki viszi a személyijét külföldi utazáshoz, amikor ott van nála az útlevele? Mégis fel kellett volna vennem Dror családnevét – futott át a fejemen akkor a gondolat egy pillanatra, aztán elhessegettem.

Keletről keletre érkezünk, Európa szélére, a gondterhelt homlokú férfiak és kifestett arcú nők országába, ahol túl hideg van, langy április helyett kemény január, a jégpálya mégis zárva. Éjjel sarki szél vág végig a Rákóczi úton, amikor egyedül tartok hazafelé a lomtalanításra kitett bútorok tört pozdorjája között, a homályos villanyfényben. Visszatértem a csöndes emberek és a hangosan szirénázó mentők városába, ahol valaha éltem. Zúg a város, Budapest éjjel metropolisz igazán, Kelet-Európa New Yorkja távol-keleti fiatalokkal és magyar nagymamákkal. „Érkezik havonta nyugdíj a folyószámlájára?” – kérdezi másnap reggel a szemre húszéves alkalmazott a bankban. Hát fiam, nem, és nem is fog. A félmaraton élménye villámsebességgel elmerül a múltban, átszállok a magas lóról a trolibuszra a gyerekekkel, irány a Bábszínház és a Kuflik. Igazi színházi élményt kapunk felsőfokon, mert a magyar gyerekeknek jár a magas színvonal. A jeruzsálemi bábszínházban a legtöbb előadás egyszereplős, mert erre van pénz, és ki tudja, lenne-e igény többre. A hét szereplős Kuflit nem bírná el a Teatron ha-karon költségvetése, főleg, hogy az előadást négy zenész kíséri. A Kuflik maradnak Pesten, ahová születtek, mert bölcsek. Pofánkának és Bélabának nem kell héber nevet találni. Heverésznek, filozofálnak, nem győznek le senkit, mert ellenségeik sincsenek. Azt, hogy okosak, csak ők tudják magukról. Nem is való ez a mese az izraeli gyerekeknek tulajdonképpen, mert a Kuflik temperamentumával nem lehet más nép lába alól kiszedni az anyaföldet.