Búcsú

„Van meleg víz?” – kiabálja Rafi a fürdőszobából izraeli gyerek módjára, aki tudja, hogy ha otthon nincs résen, a kádban tiktokozó apja vagy a pazarló kistestvére elhasználja előle a meleg vizet a fürdéshez. Rafi még nem tudja, hogy Magyarország nem laktanya, és a gázbojleres lakásokban mindig folyik meleg víz a csapból, a nagyanyjánál is. Az utolsó napjaink nyúlnak a hosszú alkonyokba és reggelekbe, nap közben a városban és a városszéli erdőkben pörgünk, Visegrád, Nagykovácsi, Zugliget, rügyeznek a fák, Budapest peszah helyett a fák újévét üli meg. Amíg itt éltem, nem láttam az erdő színét, pedig jártam benne nem is keveset. Most a Városliget és a Normafa zöldjének ötven árnyalatával szórja tele a pupillámat, bámulom az égtől elváló csillogást a napfényben, amelynek látásához kevés voltam, amíg itt éltem.

Minél erősebben szorítom, annál gyorsabban veszítem el. Nézem a fákat, mintha utoljára látnám őket. Negyed óra alatt leér a libegő, addig tart az élet, még van levegőm, a hegy engem szeret. Hogyan vigyek haza Jeruzsálembe egy egész erdőt? 

„Ani medaves, ja maniak” – mondja a kopasz tarkójú fiú a hosszú hajúnak a Margit-szigeten, pedálozok én, te barom. A bringóhintó megakad a kavicságyban, nem kell közel mennem a két izraeli sráchoz, hogy halljam őket. Folytatom az utamat az évszázados fák alatt, és megjegyzem magamnak, hogy a Duna-part házai nem változtak húsz év óta. Boldogok a magyarok, mert visszamehetnek a gyerek- és ifjúkorukba látogatóba, a városrészek ugyanazok. Itt a négyszintes házakra nem épül két emelet, és le sem dózerolják őket, hogy a helyükön tágasabb és csillogóbb ház épülhessen. Budapest nem ingatlanbiznisz, lassan érnek be az építési projektek, egyelőre ott tartunk, hogy megépült a négyes metró és készen lett a bicikliút a Margit-hídon, ne szaladjunk előre. A város meglesz, amíg élünk és tovább is. Ez egy olyan hely, ahol a temetőket benépesítik az élők, virágzik a sírokon a vázába tett virág. Miénk a park és a játszótér, udvariasan nézünk félre, amikor a magyar apa a gyerekét fenyíti, a közönség előtt csak szavakkal, mert így nevelték őt is, és a körhintából nem lehet kiszállni menet közben.

A düh befelé indul el a testben, aztán a szív nem bírja és felszakad. Hány ember kiabálását hallottam, mióta itt vagyunk, és mégis megnéznek a buszon, amikor én emelem fel a hangom. „Nyissa ki hátul!” – kiáltom előre reflexből a sofőrnek a hetes buszon, mert beszorult egy kabát a harmadik ajtóba. Az utasok csodálkozó arckifejezésén látom, hogy ezt nem nézték volna ki belőlem, igazuk van, én se magamból. Nem tudom lekaparni magamról az izraeli darálóban lehúzott éveket, de szerencsére nem is kell, mert csak egy hétre jöttünk a valóságos háborúból a színlelt békébe. Izraelben permanens háborúban éljük az igazi életünket a vérrel előre kifizetett békére várva. A magyaroknak nem kell várniuk semmire, menetrend szerint jár a BKV, mégsem klappol valami, de vajon mi.

Miért irigylem mégis a magyarok békének álcázott elfojtásba menekülő nyugalmát? Én is így akarok élni: kitérni a járdán a szembejövők elől, utat engedni a peronon a villamosról leszállóknak, átadni a helyemet az időseknek, felemelni a babakocsiból kiesett plüssnyulat, köszönni az erdőben a kirándulóknak és megvárni, amíg a közértben az előttem álló mindent bepakol a táskájába a fizetés után. Élni csöndben, másokat nem zavarva, csak hogy engem se zavarjon senki. „Öt napja vagyunk itt és máris depressziós lettél?” – kérdezi Dror, mert észreveszi, hogy azon rágom magam igazi magyarként belülről, hogyan bírjam ki azt a két napot, ami hátravan.

Csönd van a lakásban, az óramutató ketyegve jár körbe, a taxi hajnali háromkor jön, hogy kivigyen a WizzAir-géphez. Taszigálom előre a bőröndöt a sorban, Nadav rajta ül, mint egy kisebb csomag, most nem lelkesedik az utazásért, mint idefelé, mert félig alszik. Rafi szokás szerint elfekszik a padlón, nem szólok rá, minek is szólnék, most már izraeliek között vagyunk. Örülök a héber szónak, csak ne kiabálnának folyton a fülembe, elszoktam már ettől, legyen szíves, ne álljon bele a hátamba, ha lehet, köszönöm szépen. Aztán stratégiát váltok és én megyek előre, a bőröndöt a hátam mögé teszem, így nem áll rám senki, Dror már nyújtja is az útleveleket, csak engedjenek vissza az országba úgy is, hogy nem hasonlítok az útlevélképemre. Mindent megteszek, elviselem a reggel hét órától üvöltő légkalapács zaját az utcánkban, az iroda szellőztetőrendszerének zajterhelését, a sziréna hangját is, ha kell, és ha ezen múlik az ország sorsa. Az átmenet a nehéz innen oda, onnan ide, egy helyben lenni már könnyű lesz, belélegezzük a sivatag porát, hazaértünk.