Mielőtt ismeretlen kimenetelű katonai akcióba kezdenénk Irán ellen, el kell ismernünk az erőnk korlátait

Az Egyesült Államok és Irán közötti első tárgyalási forduló az iráni atomprogramról peszach estéjén zárult le azzal, hogy a felek megállapodtak a megbeszélések folytatásában. Az Egyesült Államok tárgyalómegbízottja, Steve Witkoff talán már nem tudott hazatérni az ünnepi széderre, de a fejlemény így is pozitív kezdetként értékelhető. Donald Trump elnök ismét hangsúlyozta, hogy szívesebben kötne egyezséget Iránnal, ugyanakkor figyelmeztetett: ha Irán elutasítja az ajánlatokat, Izrael vezetésével katonai akcióra kerülhet sor. Pedig jogos lett volna elvárni, hogy egy világhatalom, mint az Egyesült Államok vezessen egy ilyen folyamatot – ne Izrael korlátozottabb stratégiai árnyékában.

Chuck Freilich, a Nemzetbiztonsági Tanács korábbi helyettes vezetője, az INSS intézet vezető kutatója a Haaretzben megjelent elemzésében kifejti, hogy valójában csekély az esélye, hogy Irán beleegyezzen nukleáris programja teljes felszámolásába, és senki sem tudja, mikor vagy hogyan változik meg a teheráni rezsim. Ebből következően logikus lett volna, hogy Benjamin Netanjahu ellenezze a tárgyalások újraindítását (melyet Trump már a legutóbbi találkozójukon bejelentett – talán éppen az izraeli kritikák megelőzésére és az izraeli vezetés kényszerhelyzetbe hozására). Netanjahu azonban, aki fél Trump haragjától és attól, hogy az elnök elfordul tőle és Izraeltől, szégyenlős hallgatásba burkolózott.

Innen adódik a kérdés: vajon ma is – mint 2015-ben – a „legkisebb rossz” lenne egy új megállapodás, vagy inkább a katonai opció a kívánatosabb alternatíva? Jelenleg talán vissza nem térő alkalom kínálkozik a támadásra: Izrael szinte teljesen megsemmisítette Irán légvédelmi rendszerének fő elemeit, és jelentős károkat okozott a ballisztikus rakéták gyártásában is. Az „ellenállás tengelye” (a síita milíciák és szövetségeseik) is összeomlóban van, s ma már csak korlátozott csapásmérésre képesek Izrael ellen. Ugyanakkor a szakértők többsége úgy véli, hogy egy izraeli támadás legfeljebb egy évvel késleltetné Irán nukleáris programját, míg egy amerikai csapás egy–két évvel. A katonai opció csak akkor hatékony, ha feltételezzük, hogy az Egyesült Államok és Izrael újra és újra támadni fog, amint Irán újrakezdi a programját.

Egy új megállapodás akkor lehet hatékony, ha:

• legalább évtizedes korlátozásokat szab Irán nukleáris programjára,
• korlátlan és állandó nemzetközi ellenőrzést biztosít minden iráni létesítmény felett (napi 24 órás, heti 7 napos megfigyeléssel),
• előírja a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (NAÜ) megerősített ellenőrzési rendszerének állandó alkalmazását,
• megszabja az uránkészletek maximális mennyiségét és a dúsítási szint felső határát,
• megsemmisíti, vagy legalább jelentősen korlátozza a fejlett centrifugák számát,
• szigorúan korlátozza az iráni technológiai fejlesztéseket,
• tiltja nukleáris robbanófej fejlesztésével kapcsolatos tevékenységeket,
• és hatékony „snapback” mechanizmust vezet be, amely automatikusan visszaállítja a szankciókat bármilyen megszegés esetén.

Ideális esetben az egyezmény Irán rakétaprogramját és regionális katonai szerepvállalását is korlátozná – de nem olyan áron, hogy az atomalku lehetősége veszélybe kerüljön.

Irán számára nyilvánvaló érdek a tárgyalások elhúzása: ezzel elkerülheti az októberi snapback-mechanizmus lejártát, csökkentheti a katonai támadás esélyét, és enyhítheti az összeomló gazdaságát sújtó szankciókat. Kérdéses azonban, hogy e célok elérésének szándéka vajon valódi kompromisszumkészséggel is párosul-e. Irán növelte katonai készültségét, figyelmeztetett a regionális konfrontációra, és kilátásba helyezte a tárgyalásokból való kilépést, amennyiben az Egyesült Államok a program teljes felszámolását követeli.

Összefoglalás:

• Egy izraeli támadás 1 évvel,
• egy amerikai támadás 2 évvel halaszthatja el Irán atomprogramját,
• egy hosszú távú megállapodás azonban sokkal hatékonyabb lenne.

Irán tárgyalói hírhedten ügyesek, különösen az évtizedek óta kulcsszereplő Abbasz Arakcsi, aki alaposan ismeri a jogi és technikai finomságokat. Steve Witkoff viszont diplomáciai tapasztalat híján van, ráadásul Trump lehetetlen küldetéssel bízta meg: zárja le a háborúkat Gázában és Ukrajnában, szabadítsa ki a túszokat, és most még kössön megállapodást Iránnal is.

Izrael jogosan tart attól, hogy Trump megegyezési vágyát Irán kihasználja, ahogy az Obama-kormányzat esetében is történt 2015-ben. Az aggodalmak nem csillapodtak, amikor Witkoff már a tárgyalások előtt amerikai rugalmasságról beszélt: „Álláspontunk kiindulópontja a program teljes felszámolása” – mondta –, de hozzátette: „Ha Irán elutasítja ezt, az elnöknek kell döntenie arról, mely elemek elfogadhatóak.”

Witkoff szoros kapcsolatban áll az elnökkel, az amerikai tárgyalási pozíciót megerősítik a megújított szankciók, a hiteles katonai fenyegetés és az elnök által megszabott szoros két hónapos határidő. Az Egyesült Királyság, Franciaország és Németország pedig már figyelmeztettek: ha júniusig nem születik megállapodás, ők is aktiválják a snapback-mechanizmust.

A Hagada figyelmeztet: „Minden nemzedékben felkelnek ellenünk, hogy elpusztítsanak minket.” Irán valóban aktív részese volt a 2023. október 7-i támadásnak – még ha nem is annak időzítésében. Nem szabad hagyni, hogy elérje az atomküszöböt – de még nem tartunk ott. Amikor eljön az igazság pillanata, lehet, hogy nem lesz más választás, mint a támadás – még ha korlátozott eredménnyel is jár. Chuck Freilich írása végén ugyanakkor hozzáteszi, hogy a Hagada azt is tanítja: elégedjünk meg a reális célokkal – „dájenu”, azaz elég nekünk. Mielőtt Izrael egy ismeretlen kimenetelű katonai akcióba kezd – amit öt egymást követő amerikai elnök is elkerült –, el kell ismernünk saját korlátainkat. Ha Amerika képes hosszú távú megállapodást kötni, amely a fentieket tartalmazza – dájenu, azaz elég.

Chuck Freilich, a Nemzetbiztonsági Tanács korábbi helyettes vezetője, vezető kutató az INSS intézetben, valamint a „Izrael nemzetbiztonsági felfogása: új stratégia a változások korára” című könyv szerzője.

Főkép: Trump és Netanjahu a Fehér Házban, ebben a hónapban – Fotó: Kevin Mohatt / Reuters