„Azt mondták: inkább jusson az utolsó helyre egy zsidó lány, mint hogy az elsőt egy arab nyerje el. Hogyne fájna ez”

Valerie Hamaty elszántabb, mint valaha, hogy bebizonyítsa: ő az izraeli együttélés megtestesítője – még ha izraeli arabként mindkét oldalról érik is fenyegetések és bírálatok. A Ynet hétvégi magazinjának adott interjújában mesél arról, milyen arab nőként élni Izraelben október 7. után, miért fél néha ő is az arab nyelv hangjától az utcán, hogyan küzd továbbra is evészavaraival, miért nem vár el lánykérést a párjától – és miért gondolja, hogy valójában ő vesztette el az esélyt Izrael képviseletére az Eurovízión.

Yuval Rafael képviseli e héten Izraelt az Eurovíziós Dalfesztiválon, de amikor a „HaKochav Haba” („A következő csillag”) című műsorban küzdött ezért a jogért, nem volt könnyű dolga – Valerie Hamaty személyében erős versenytársat kapott.

Hamaty a második, nagyon is tiszteletreméltó helyen végzett, és most már csak dicsérettel illeti Rafael produkcióját: „Fantasztikusan néz ki, szuper grandiózus, és hallani, hogy Yuval nagyszerű énekhanggal rendelkezik – ezt már a verseny alatt is tudtam” – mondja a Ynet hétvégi magazinjának. „Nem egyszerű ott állni a színpadon az izgalommal és a technikai kihívásokkal együtt. Remélem, minél magasabbra jut majd.”

Ez volt Hamaty második szereplése ebben a műsorban: már 2021-ben is versenyzett, akkor is második lett (abban az évben nem küldtek izraeli indulót az Eurovízióra).

Mennyire szerettél volna te állni az Eurovízió színpadán?

„Ha nem akartam volna annyira, nem jelentkeztem volna újra három évvel később, vállalva a kockázatot, hogy megint nem nyerek. Azért mentem el, mert épp ebben az évben, minden történtek után, úgy éreztem: én akarok lenni az országom arca. Válaszokat akartam adni a világ ostoba kérdéseire – a magam szemszögéből, a magam identitásával, beszélt nyelveimmel és mindazzal, amit képviselek. Akartam adni egy olyan számot, amit sosem felejtenek el. De tudod, ami az enyém, az úgyis az lesz – ami nem, az talán nem is nekem szánták. Még.”

Fogsz még valaha minket képviselni az Eurovízión?

„Isten segedelmével igen. Nem mondtam le róla, nem adtam fel. Hogy ez azt jelenti-e, hogy újra részt veszek a műsorban, azt nem tudom – de soha ne mondd, hogy soha.”

Miért olyan fontos ez számodra?

„Mert tudom, ki vagyok, és hogyan fognak hallgatni engem.

Tudom, milyen erőt jelent a világ felé az, hogy ismerem az ellenség nyelvét – bár nem minden arab ellenség, sőt. Tudom, mit jelent ebből a kultúrából és mentalitásból érkezni, és milyen súlya van annak, ha valaki arabként áll ki az izraeli valóság mellett. El tudom magyarázni, hogyan élünk itt én és a családom, hogy a legjobb barátnőm vallásos zsidó, és az egész együttélésről beszélni, amit ők nem ismernek. Azt hiszik, itt csak gyűlölet van.”

A műsor alatt komoly nemzetközi figyelmet kaptál.

„Őrület volt. Még a döntő előtt sok külföldi médium engem kiáltott ki győztesnek. Az terjedt, hogy ‘az arab lány fogja képviselni Izraelt’, pedig még nem is volt vége a versenynek. Hatalmas visszhangja volt annak, hogy egy arab nő akarja képviselni Izraelt. Még mindig érkeznek hozzám üzenetek a világ minden tájáról – arab országokból is, és olyan arab emberektől, akik nyugaton élnek. A többségük elképesztően támogató. Természetesen vannak gyűlölködők is, akik azt írják: ‘áruló vagy’, ‘eladtad a nemzetedet és identitásodat’, ‘hogyan képviselhetsz egy olyan országot, amely ezt teszi a népeddel’, stb. De a legtöbben épp ellenkezőleg: támogatják a szereplésemet. Dubajból, Szaúd-Arábiából sok emír, sejk és vallásos, konzervatív ember írt támogató üzenetet. Ez nagyon jó érzés.”

Arab lányként Yuval mellett – volt esélyed egyáltalán a győzelemre az izraeli közönségnél?

„Nyilvánvaló, hogy neki volt előnye. Zsidóként indult, és a többség itt zsidó, mindenki azt szeretné, ha ‘valaki közülük’ képviselné őket. Számomra én is ‘közülük vagyok’ – közülünk. Ez Izrael Állama. A döntőben egy izraeli arab lány állt a színpadon a saját történetével, és egy izraeli zsidó lány, Nova-túlélő, a saját történetével – és a közönség eldöntötte, melyik történet illik jobban hozzá. Ezt én elfogadtam.”

Szerinted a közönség úgy érezte, helyesebb, ha egy olyan lány, mint Yuval, képviseli őket?

„Ez nem vélemény kérdése – ez tény. Mindenhol ezt írták, és ezeket a véleményeket hallottam is olyan emberektől, akik nem akarták, hogy én nyerjek – és ez fájt. A vita nem a tehetségemről szólt, hanem arról, melyik identitás ‘érdemesebb’ a képviseletre – és ez nagyon szíven ütött. Természetesen az Eurovízió politikai esemény is, a történet számít. De ha engem kérdezel – az én történetem is erőteljes és fontos lehetett volna.

Azt mondták: ‘Nem kérdés, Valerie a legjobb és legtapasztaltabb énekes, de pont ebben az évben, mindaz után, ami történt, inkább egy zsidó képviseljen minket, ne egy arab’. És voltak olyanok is, akik azt írták: ‘Inkább egy zsidó jusson az utolsó helyre, mint egy arab nyerjen’. Hogyne fájna ez? Nem vagyok kőből. De számomra az identitásom előny, különösen abban, hogy épp idén képviseljem az országomat. Csak hát az emberek véleménye nem változik meg egyik napról a másikra.”

A te esetedben az identitás különösen bonyolult. Arabnak lenni Izraelben nem egyszerű.

„Kilencedik generációs vagyok ebben az országban, és pontosan tudom, mit jelent arabként élni Izraelben – a jót és a rosszat is. A rosszat is ismerem. 15 éves voltam, fehér bőrű, szőke kék szemű lány, amikor az észak-tel-avivi iskolámba buszoztam. Semmit sem csináltam, nem tűntem fel, de amikor anyám felhívott, és arab nyelven válaszoltam neki – mindenki rám nézett, mintha a The Voice válogatóján lennék. Értem – traumák között élünk itt. Nem véletlenül néznek furcsán, ha valaki arabul beszél, ez az ellenség nyelve. És ez az én nyelvem is – de én nem vagyok ellenség.

Ez az anyanyelvem. Számomra ez a világ legszebb nyelve. Csak szép dolgokat idéz fel bennem. De igen, a rasszizmus nem ismeretlen számomra.”

Félsz attól, hogy ‘árulónak’ neveznek?

„Volt olyan időszak, amikor több fenyegetést kaptam – nem magamra, hanem a családomra, apám jaffói éttermére. Soha nem féltem igazán – lekopogom – mert óriási a különbség a beszéd és a tettek között. Nem félek magamért – csak attól, hogy a családomat bántják, fizikailag vagy lelkileg.”

Miket mondtak?

„Olyasmiket: ‘Elmegyünk az apád éttermébe’, ‘nem fogjuk eltartani’, ‘ne dolgozzon arabokkal’, ‘nem képviselsz minket’, ‘ne mondd, hogy arab vagy’, ‘megszégyeníted a közösségedet’, ‘áruló vagy’, ‘az ellenséghez tartozol’. És ez vicces, mert mindkét oldalról jön. De én tudom, hová tartozom. Erős gyökereim vannak, kilenc generáció. Büszke arab és büszke izraeli vagyok. Itt élek, nincs hová mennem – és nem is akarok. Az ‘áruló’ szó lepereg rólam.”

„Kilencedik generációs vagy, és mégis jobban kell bizonyítanod, mint bárki más”

„Egyértelmű. Üzeneteket kaptam emberektől, akik elnézést kértek, mert mást hittek rólam, és most ‘meglepődtek’, hogy ennyire izraeli vagyok. Ez kedves, persze, de ott van mögötte a rejtett üzenet: ‘Nem gondoltam volna, hogy ilyen izraeli vagy’. De miért kellett ezt felfedezni? Nem egyértelmű, hogy izraeli vagyok?

Kék személyi igazolványom van, kék útlevelem, héberül beszélek, kilencedik generáció vagyok az országban, adót fizetek, mint mindenki más. Nincs másik útlevelem, mint sok zsidónak, akiknek van. Nekem nincs. Miért kell egyáltalán bizonyítanom, hogy elég izraeli vagyok?”

Megváltozott valami az október 7-i események óta az izraeli arabként megélt tapasztalatodban?

„Igen. Ha korábban is nehéz volt itt arabként élni, most szupernehéz. Mindent foggal-körömmel kell kiharcolni. Ami a legjobban zavar, hogy azok, akik eddig is rasszisták voltak, most hirtelen úgy érzik, joguk van nyíltan, büszkén rasszistának lenni.

Van egy mélyen gyökerező rasszizmus, amit ki kellene irtani, és amelynek semmi köze nincs a zsidók és arabok közti feszültséghez, amit október 7. hozott felszínre. Mindig mondom: a zsidó nép, amely maga is a rasszizmus és az antiszemitizmus áldozata volt, amely túlélte a holokausztot – pont ennek a népnek kellene empatikusabbnak lennie más népekkel szemben. És sokan valóban azok, de a legsötétebb pillanatokban, mint amilyen a hetedike volt, mindenki elfelejti ezt. Én is. Csak magadra gondolsz, a családodra, a házadra – és azt mondod: ‘pusztuljon mindenki más, csak én maradjak életben’. Ez egy túlélési ösztön, és értem, hiszen én tényleg mindkét világot élem: arab is vagyok, és izraeli is.

Másfelől: ugyanúgy elraboltak és meggyilkoltak arabokat is, mint zsidókat – ha nem többet. Nem kegyelmeztek az araboknak sem, mert számukra mi árulók vagyunk. Elraboltak nőket hidzsábbal, az iszlám szimbólumaival, pedig a Hamasz elvileg az iszlámért harcol.

Én is féltem a terroristáktól, mint minden izraeli. És ez most furcsán hangozhat, de néha én is megijedek, ha arab beszédet hallok – még úgy is, hogy értem, mit mondanak. De ez egy reflex, a nyelv hallatán is trauma ébred bennünk.”

Van valami különösen ijesztő abban, hogy az ember megérti, amit azok mondanak a videókban…

„Igen. Számomra ez gyomorszájon vágó érzés. Értem, mit mondanak. Értem, hogyan képesek kimondani ezeket a szavakat. Értem a szándékot, mielőtt még a túsz felfogná, mi fog történni vele. Ismerem a kódokat, az utalásokat. És ez iszonyú érzés. Azt érzed, hogy elrabolták a nyelvedet, elrabolták a kultúrádat, a gyökereidet. Amit ezek az emberek tettek, az szörnyűséges és embertelen.

Azt mondanám nekik: ne beszéljétek ezt a nyelvet, mert nem ti képviselitek azt a kultúrát, amelyből én jövök. Nem ti vagytok a gyönyörű arab nyelv, a gazdag zene, a finom ételek képviselői, nem ti vagytok a békés együttélés, amelyben Jaffóban felnőttem. Ez dupla ütés – két oldalról kapsz pofont egyszerre.”

„Ha magamat látom a tévében, nem hiszem el – óriásinak látom magam”

Az elmúlt években Hamaty nyíltan beszélt az evészavarairól, amelyekkel fiatal kora óta küzd.
„Alapvetően nagyon vékony gyerek voltam” – meséli. „Nem azért, mert koplaltam, egyszerűen genetikailag ilyen voltam. Sportoltam, de valószínűleg nem ettem eleget. Mindig piszkáltak, hogy mi van a tányéromon. Ha veszekedtem egy barátnőmmel, akkor is azt vágták a fejemhez, hogy ‘anorexiás vagy’, ‘snooker-dákó’, ‘tű’. Ahogy a kövér embereket bántják, ugyanúgy bántják a nagyon soványakat is.

Aztán a kamaszkor hozta a természetes hormonális változásokat, és elkezdtem hízni – teljesen normálisan. De a normális testem az én korábbi nagyon vékony testemhez képest szélsőségesnek tűnt. Ekkor jött az, hogy a környezetem elkezdett kommentelni: ‘meghíztál’, ‘felfúvódtál’, ‘nagyobb lettél’, ‘kerek lett az arcod’.

Így az egyik megszállottság – a hízás miatti félelem – átalakult a fogyás megszállottságává. Nem volt olyan edzőterem, amibe ne iratkoztam volna be, személyi edző, dietetikus, étrend – mindent kipróbáltam. A grammot is mértem az ételben. Kialakult nálam egy súlyos evészavar. Lehangolt, depressziós, ingerlékeny voltam, és stresszeltem, hogy ha valahol csirkemellet eszem, nem tudom, mennyi zsírt tettek bele, mennyi hús van benne – és ez teljesen kikészített. Másnap már nem ettem szénhidrátot, hogy ‘kiegyenlítsem’ – pedig a szénhidrát az agy fő üzemanyaga, és ez teljesen eltorzított.

Amikor híres lettem, és tudtam, hogy az egész ország lát a tévében – már nem az éneklés érdekelt, hanem csak az, hogy hogyan nézek ki. És nem hittem el, amit láttam: magamat láttam óriásinak. Ez persze nem volt reális. Csak a hibákat láttam: a hasat, a lábat, a karokat, az orrot.”

És még azt sem hallod, hogyan énekelsz?

„Nem érdekel. Csak az érdekel, hogyan nézek ki – és szerintem borzalmasan. Aztán észrevétlenül fogytam is, talán a stressz miatt, a műsor forgatása miatt is. Néhány hónap alatt 7 kilót adtam le.”

Most hol tartasz ebben?

„Ma már tudatos vagyok az evészavarommal kapcsolatban, tudok segítséget kérni, és képes vagyok kontrollálni. Kérem a környezetemet, hogy emlékeztessenek enni. Nálam az evés el van nyomva, tudat alatt bennem van, hogy rendben van, ha estig nem eszem – néha nem is szándékosan. Ha sokat dolgozom, tényleg elfelejtek enni. És annyira feltölt a munka, hogy nem érzem szükségét az evésnek.”

Ma, amikor magadat látod a tévében – mit érzel?

„Mindig lesz bennem önkritika. Nem tudok ettől elszakadni, és sajnos még messze vagyok attól, hogy elengedjem.”

„A nő nem vár eljegyzésre – mindenki számára világos, hogy házasság lesz”

Valerie Hamaty számára az utóbbi hónapok sűrűek voltak: februárban debütált a „Tahrir” című thriller-sorozat (yes), amelyben egy egyiptomi nőt alakít, és áprilisban jelentette meg új EP-lemezét öt friss dallal.

„A verseny után úgy éreztem, szükségem van egy pillanatra csak magamra – ezért is lett az album címe héberül ‘רגע לעצמי’ [‘Egy pillanat magamnak’]” – meséli. „Bezárkóztam a stúdióba olyan írókkal és zeneszerzőkkel, akiket szeretek. Magamról írtam – az egész szívemet beleadtam. Minden, amit az utóbbi időszakban megéltem – szakmailag, érzelmileg, a jelenlegi és korábbi párkapcsolatomban – minden benne van. Egyszerűen elengedtem, és egy darabként kiadtam. Ez volt az első alkalom, hogy alkottam, nem pedig csak a következő kislemezt hajszoltam.”

Párja, a 26 éves haifai üzletember és ingatlanvállalkozó, Bashara Nadzsar, az első férfi, akiről nyíltan írt dalt.
„Ez az első alkalom, hogy egy kapcsolatomról írtam számot” – mondja. „Az első, hogy egyáltalán nyilvánosság elé álltam azzal, hogy párkapcsolatban vagyok – hamsza –, és a dal címe: ‘Vártam, hogy szeresselek’.”

Mióta vagytok együtt?

„Majdnem másfél éve. Már megvan a kilométerünk.”

Szóba került a házasság?

„Persze. Lehet, hogy az interjúban eddig nem említettük elégszer, de arab vagyok – nálunk ez nyomás is, meg más szabályok is vannak. Nincs olyan, hogy csak úgy együtt vagyunk. A cél mindig az esküvő. Nálunk már egy év után elvárás, hogy elkezdődjön az esküvő gondolata, dátumkitűzéssel. Még az eljegyzés sem szokás. Nálunk a nő nem vár arra, hogy a férfi majd egyszer eldönti, hét vagy nyolc év után, hogy megkéri-e, vagy nem – és akkor elpazarolta az idejét. Nem. Ha a lányomat akarod – tedd, ahogy kell. Ha nem működik, akkor szét lehet menni. Semmi sem katolikus esküvő.” (nevet) „Bár az én párom katolikus, úgyhogy nálunk valószínűleg tényleg katolikus esküvő lesz, ami kicsit bonyolítja a helyzetet. De ha Isten is úgy akarja, két éven belül esküvő lesz.”

„Ez számomra nagyon feminista dolog – hogy a nő nem vár kegyre” – mondja zárásként Valerie Hamaty. És lehet, hogy pont ez a hozzáállás, ez az öntudatos, büszke és érzékeny hang teszi őt valóban méltóvá arra, hogy egy napon Izraelt képviselje az Eurovízión – úgy, ahogy van: arabként, izraeliként, nőként, és önmagaként.