„Érzés” = „testi érzet” + „gondolatok”. A test és az agy együttes erőfeszítése ereményeképp csörömpölve hullik ki a végeredmény, mint automatából a cola zero, az érzés. A csini pszichológusnő, Sarah Hensley szavait gondolom tovább, akit Tali tanácsára követtem be egy hete a Facebookon. Azóta nem múlik el nap a kötődési mintákról szóló videói nélkül, fearful avoidant nőként ébredek, és dismissive avoidant férfival alszom el.
Az érzelmeim fölötti kontroll az enyém, hiszen a gondolataimat én irányítom – szól a lecke. Átélés, majd az átéltek megfigyelése, tudatosság, fejenagy létezés. „Ki ez a nő?” – Dror fáradtan hajol este a fekete-fehér képernyőmre, „Olyan, mint egy robot” – Dror három másodperc alatt unja meg a témát. „Hallod, amit mond?” – próbálom visszarántani őt a szív dolgaiba, „Azvi, az AI generálta” – feleli a cinizmus védőbástyája mögül.
Éjszakára egyedül maradok a csurig telt szívemmel. A lakás végre csendes, leülök a szőnyegre a fikusz mellé a földre. Ki kéne porszívózni, de nincs porszívónk – Dror évekkel ezelőtt eldöntötte, hogy nem szükséges a háztartásba, és én nem akadékoskodtam. Porszívózás helyett hetente kiveszek egy szemeteszsákot a konyhaszekrényből, és telepakolom óvodai rajzszeméttel és almacsutkákkal, elveszett puzzle-darabokkal, lábukat vesztett, kindertojásból kibújt műanyagállatokkal, csetreszekkel, kővé dermedt gyurmával és a szófa mögé esett páratlan zoknival.
Gyerekkoromban nem mutathattam ki az érzéseimet, mert lenézés vagy hallgatás volt a válasz, ezért kiszórtam őket a szívemből. Hogy lehet az, hogy én érzek, de körülöttem látszólag senki más? Én is olyan akarok lenni, mint a felnőttek, önállóan akarok a vesztembe rohanni. Biztonság? Majd ha nagy leszek és megtanulok magamra vigyázni. Addig pedig fogom az apukám kezét, aki a lakótelepen hosszúkat lépve vág át a füvön és a kétszer kétsávos autóúton – nem a zebrán, mert az messze van –, és aki mindig rohan valahová, ezért szaladnom kell mellette, ha nem akarom, hogy maga után húzzon szégyenszemre, a nagylányt, aki jövőre iskolába megy.
A biztonságos kötődés kialakítása a működő párkapcsolat kulcsa – folytatja a szőke nő a Facebookon. „Biztonságos?” – kérdezem én a szőke Lawrence Olivier hangján a ‘Marathon Man’ című filmből. Fúrója a kipeckelt szájú Dustin Hoffman szájában, akinek könnye és nyála egybefolyik, a fúró feje az egészséges fogat célozza meg.
Így kötődöm én. A fúróm fájdalomcsillapítás nélkül lefúr az idegekig, a szavaim nagyobb lyukat ütnek rajtad, mint bármilyen orvosi szerszám. Ki akarja fogorvosi székhez kötözve leélni velem az életét? Aki szintén elvesztette a kapcsolatát az érzéseivel, de kész azokat a fájdalmon keresztül visszakapni.
„Ne sírjál, kemény a fejed” – mondta apám, amikor beütöttem a fejemet. Én is ezt mondtam a fiamnak régente, amíg kellett, de már nem kell, mert már nem sír soha.
Ha viszket, megvakarni, ha zsibbad, megrázni, ha fáj, fájdalomcsillapítót nyelni: nem az én utam. Térden járva haladok a japánok fájdalommal kivert útján. A fojtások és leszorítások művészetét cselgáncsnak hívják magyarul, pedig a gáncs csak a látszat, a mélyben más van: a két ember közötti kapcsolódás legmagasabb foka, a bizalom és erő találkozása, amikor harc közben a társamra bízhatom magamat és kikapcsolhatom az agyamat, hogy végre úgy érezzem meg a testemet az övé mellett, ahogy korábban soha.
Este nyolc óra múlt, felveszem a sisakomat és indulok edzésre. „Leviszed a szemetet?” – szól ki Dror a hálószobából, „Hozzál kindert!” – táncol ki Nadav a nappaliba, Rafi közben a képernyő előtt nevetgél a pólóját rágva. Nagyot csattan a szemeteskuka fedele az utcán. Arra, hogy mi van a fekete zsákban, már nem emlékszem.
Köszönjük támogatásotokat, ez tart életben minket! Ha szerinted is szükség van az Izraelinfóra, csatlakozz a támogatóinkhoz itt. Minden más támogatási forma itt.
