Ez a hét sem múlt el Izraelben anélkül, hogy ismét reflektorfénybe került volna a szakadék, amely a valóság és annak kormányzati értelmezése között tátong. Ez a szakadék nem csak belpolitikailag tátong – most már a világ is belenéz, és ami visszanéz rájuk Gázából, az nem a terror fenyegetése, hanem az emberi nyomor képe. A nemzetközi közvélemény immár nemcsak kérdez, hanem ítél is.
A Wall Street Journal címlapján megjelenő fotó – kiéhezett palesztinok sorban állnak a romok előtt – nem egy baloldali pamflet, hanem egy jobboldali amerikai lap realitásérzékelése. Amikor már a republikánus establishment is feszeng, akkor valami nagyon nem stimmel. Donald Trump ugyan nem állt a színpad közepére, de világossá tette: a humanitárius katasztrófa most az első számú probléma, nem a túszok.
Netanjahu még mindig háborút vizionál, de a világ már mást lát: egy olyan országot, amely képtelen meghúzni a határt önvédelem és ártatlanok pusztítása között. Gáza romokban, a holttestek száma nő, a nyugati országok egyre keményebben beszélnek. Az Unió újratárgyalja a kereskedelmi egyezményt, a britek, franciák, kanadaiak fenyegetnek. Az amerikaiak hivatalosan hűvösek, de hagyják, hogy Európa végezze el helyettük a piszkos munkát.
A szónok és a színpad
A miniszterelnök féléves hallgatás utáni első sajtótájékoztatója inkább tűnt színházi performansznak, mint válságkezelő fellépésnek. Netanjahu nem a valóságot magyarázta, hanem alternatív univerzumot épített – amelyben a túszok szenvedése másodlagos, a hadsereg sosem hibázott, a polgárok pedig hálásak lehetnek a vezetésnek.
Miközben a Cahal tartalékosai sorra kérik a felmentést, miközben családok hullanak szét és az öngyilkosságok száma nő, a kormányzat diadaljelentéseket fogalmaz. Az ellenség: a baloldal, a média, az ENSZ, a gyanakvó nyugat. A hős: a miniszterelnök, aki szerint „minden a terv szerint halad”.
Állítása szerint semmi nem történt a kibucban, ahol négyen meghaltak. Kijelentése, miszerint a terroristák „kalasnyikovokkal és papucsban” támadtak, nemcsak sértő a hősi halottak emlékére, de veszélyes relativizálás is. Ez már nemcsak retorika, hanem egy tudatos narratívaharcos stratégia, amely minden elemében a politikai túlélést szolgálja.
A cél nélküli háború
Yair Golan mondata – a sokat idézett „hobbi” – elterelte a figyelmet a lényegről: nem a szavak, hanem a számok fájnak. Március óta több mint 3500 halott, legtöbbjük gyerek. A Cahal sem tagadja: több a civil áldozat, mint valaha. Az izraeli pilóták egy része is suttogja: ez egy olyan háború, amelynek nincs deklarált vége, csak újabb célpontjai.
Golan kijelentései, bár erősek, inkább kétségbeesett figyelmeztetések, mint politikai performanszok. A kormány mégis ezekre csapott le, egyetlen szó köré tematizálva a közbeszédet, elterelve a figyelmet arról, hogy a háborúnak nincs meghatározott célja vagy időhorizontja. A figyelmeztetéseire nemcsak a baloldal figyel, hanem a hadsereg tartalékosai is.
A valóság gyilkos elferdítése
Az izraeli diplomaták elleni gyilkosságot Washingtonban Golan nyakába varrta a kormányfő, mintha az antiszemitizmusért is az ellenzék volna felelős. Ez nemcsak demagógia, hanem tudatos figyelemelterelés. Eközben a túszok ügye politikai játékszerré silányult, a hadsereg, a társadalom és a külföldi szövetségeseink kárára.
A valóság elferdítése már nem csak belpolitikai eszköz: a nemzetközi partnerek – különösen az európaiak – számára egyre átlátszóbb a manipuláció. A világ kezd kijózanodni abból a mítoszból, hogy Izrael mindig és minden körülmények között „szuverén önvédelemből” cselekszik. Most először az „önvédelem” fogalma is nemzetközi vizsgálat tárgyává válhat.
Politikai örökség vagy politikai túlélés?
Netanjahu már nem a jövőt építi, hanem a saját múltját védi. Az iráni kérdésben tett megjegyzései – miszerint elfogadna egy amerikai megállapodást, ha az garantálja az urándúsítás végét – szokatlan önmérsékletet mutattak. De a háttérben ott a szándék: ha Gáza már nem hoz politikai tőkét, talán majd Irán fog. A kérdés csak az: milyen áron lesz képes megpróbálni visszanyerni a kontrollt a narratíva felett?
A túszokkal kapcsolatos tárgyalások befagytak. Az amerikaiak próbálják újraindítani, de Netanjahu már mással van elfoglalva: a saját történelmi szerepének megörökítésével. Ez az ember nem túszokat akar hazahozni, hanem örökséget épít azért, hogy Herzl és Ben-Gurion mellett emlegessék. Csakhogy közben reped a homokvár.
A bomlás jelei
A hadsereg fáradt. A tartalékosok fásultak. A kormány tagjai belső konfliktusokkal vannak elfoglalva, miközben a világ körülöttünk változik. Már nem az a kérdés, mikor lesz vége a háborúnak – hanem az, hogy mikor omlik össze minden, ami még áll.
A Netanjahu-korszak nem csupán politikai, hanem erkölcsi válság is. Egy olyan világot épített, ahol az igazság gyanús, a tények ellenségesek, a kritika árulás. Ebben a világban Golan, aki tükörként tartja az izraeli társadalom elé a valóságot, ellenség. Akárcsak mindenki, aki kérdez.
És mi jön ezután?
A világ nem kér több kifogást. A képek, a számok, a halott gyerekek – mind önmagukért beszélnek. A diplomáciai tűréshatár elérte a plafont. Az amerikai elnök még nem szakította meg a kapcsolatot, de már nem is védi Izraelt feltétel nélkül. Az EU figyelmeztet, szankcióról beszél. A jelek szerint a játék véget ér.
Mi marad? Egy ország, amely morálisan kimerült. Egy vezető, aki saját túléléséért mindenkit feláldoz. Egy háború, amely elveszítette értelmét.
De a történelemnek van humora. Az igazság, ha el is nyomják, előbb-utóbb visszatér. A kérdés csak az: amikor visszajön, még lesz-e kinek magyarázkodni.
Salátakísérletező fotós grafikus túrázó blogger, az Izraelinfo alapító főszerkesztője
Köszönjük támogatásotokat, ez tart életben minket! Ha szerinted is szükség van az Izraelinfóra, csatlakozz a támogatóinkhoz itt. Minden más támogatási forma itt.
