Ez a hét sem múlt el Izraelben anélkül, hogy ismét reflektorfénybe került volna a szakadék, amely a valóság és annak kormányzati értelmezése között tátong. Ez a szakadék nem csak belpolitikailag tátong – most már a világ is belenéz, és ami visszanéz rájuk Gázából, az nem a terror fenyegetése, hanem az emberi nyomor képe. A nemzetközi közvélemény immár nemcsak kérdez, hanem ítél is.
A Wall Street Journal címlapján megjelenő fotó – kiéhezett palesztinok sorban állnak a romok előtt – nem egy baloldali pamflet, hanem egy jobboldali amerikai lap realitásérzékelése. Amikor már a republikánus establishment is feszeng, akkor valami nagyon nem stimmel. Donald Trump ugyan nem állt a színpad közepére, de világossá tette: a humanitárius katasztrófa most az első számú probléma, nem a túszok.
Netanjahu még mindig háborút vizionál, de a világ már mást lát: egy olyan országot, amely képtelen meghúzni a határt önvédelem és ártatlanok pusztítása között. Gáza romokban, a holttestek száma nő, a nyugati országok egyre keményebben beszélnek. Az Unió újratárgyalja a kereskedelmi egyezményt, a britek, franciák, kanadaiak fenyegetnek. Az amerikaiak hivatalosan hűvösek, de hagyják, hogy Európa végezze el helyettük a piszkos munkát.
A szónok és a színpad
A miniszterelnök féléves hallgatás utáni első sajtótájékoztatója inkább tűnt színházi performansznak, mint válságkezelő fellépésnek. Netanjahu nem a valóságot magyarázta, hanem alternatív univerzumot épített – amelyben a túszok szenvedése másodlagos, a hadsereg sosem hibázott, a polgárok pedig hálásak lehetnek a vezetésnek.
Miközben a Cahal tartalékosai sorra kérik a felmentést, miközben családok hullanak szét és az öngyilkosságok száma nő, a kormányzat diadaljelentéseket fogalmaz. Az ellenség: a baloldal, a média, az ENSZ, a gyanakvó nyugat. A hős: a miniszterelnök, aki szerint „minden a terv szerint halad”.
Állítása szerint semmi nem történt a kibucban, ahol négyen meghaltak. Kijelentése, miszerint a terroristák „kalasnyikovokkal és papucsban” támadtak, nemcsak sértő a hősi halottak emlékére, de veszélyes relativizálás is. Ez már nemcsak retorika, hanem egy tudatos narratívaharcos stratégia, amely minden elemében a politikai túlélést szolgálja.
A cél nélküli háború
Yair Golan mondata – a sokat idézett „hobbi” – elterelte a figyelmet a lényegről: nem a szavak, hanem a számok fájnak. Március óta több mint 3500 halott, legtöbbjük gyerek. A Cahal sem tagadja: több a civil áldozat, mint valaha. Az izraeli pilóták egy része is suttogja: ez egy olyan háború, amelynek nincs deklarált vége, csak újabb célpontjai.
Golan kijelentései, bár erősek, inkább kétségbeesett figyelmeztetések, mint politikai performanszok. A kormány mégis ezekre csapott le, egyetlen szó köré tematizálva a közbeszédet, elterelve a figyelmet arról, hogy a háborúnak nincs meghatározott célja vagy időhorizontja. A figyelmeztetéseire nemcsak a baloldal figyel, hanem a hadsereg tartalékosai is.
A valóság gyilkos elferdítése
Az izraeli diplomaták elleni gyilkosságot Washingtonban Golan nyakába varrta a kormányfő, mintha az antiszemitizmusért is az ellenzék volna felelős. Ez nemcsak demagógia, hanem tudatos figyelemelterelés. Eközben a túszok ügye politikai játékszerré silányult, a hadsereg, a társadalom és a külföldi szövetségeseink kárára.
A valóság elferdítése már nem csak belpolitikai eszköz: a nemzetközi partnerek – különösen az európaiak – számára egyre átlátszóbb a manipuláció. A világ kezd kijózanodni abból a mítoszból, hogy Izrael mindig és minden körülmények között „szuverén önvédelemből” cselekszik. Most először az „önvédelem” fogalma is nemzetközi vizsgálat tárgyává válhat.
Politikai örökség vagy politikai túlélés?
Netanjahu már nem a jövőt építi, hanem a saját múltját védi. Az iráni kérdésben tett megjegyzései – miszerint elfogadna egy amerikai megállapodást, ha az garantálja az urándúsítás végét – szokatlan önmérsékletet mutattak. De a háttérben ott a szándék: ha Gáza már nem hoz politikai tőkét, talán majd Irán fog. A kérdés csak az: milyen áron lesz képes megpróbálni visszanyerni a kontrollt a narratíva felett?
A túszokkal kapcsolatos tárgyalások befagytak. Az amerikaiak próbálják újraindítani, de Netanjahu már mással van elfoglalva: a saját történelmi szerepének megörökítésével. Ez az ember nem túszokat akar hazahozni, hanem örökséget épít azért, hogy Herzl és Ben-Gurion mellett emlegessék. Csakhogy közben reped a homokvár.
A bomlás jelei
A hadsereg fáradt. A tartalékosok fásultak. A kormány tagjai belső konfliktusokkal vannak elfoglalva, miközben a világ körülöttünk változik. Már nem az a kérdés, mikor lesz vége a háborúnak – hanem az, hogy mikor omlik össze minden, ami még áll.
A Netanjahu-korszak nem csupán politikai, hanem erkölcsi válság is. Egy olyan világot épített, ahol az igazság gyanús, a tények ellenségesek, a kritika árulás. Ebben a világban Golan, aki tükörként tartja az izraeli társadalom elé a valóságot, ellenség. Akárcsak mindenki, aki kérdez.
És mi jön ezután?
A világ nem kér több kifogást. A képek, a számok, a halott gyerekek – mind önmagukért beszélnek. A diplomáciai tűréshatár elérte a plafont. Az amerikai elnök még nem szakította meg a kapcsolatot, de már nem is védi Izraelt feltétel nélkül. Az EU figyelmeztet, szankcióról beszél. A jelek szerint a játék véget ér.
Mi marad? Egy ország, amely morálisan kimerült. Egy vezető, aki saját túléléséért mindenkit feláldoz. Egy háború, amely elveszítette értelmét.
De a történelemnek van humora. Az igazság, ha el is nyomják, előbb-utóbb visszatér. A kérdés csak az: amikor visszajön, még lesz-e kinek magyarázkodni.
Salátakísérletező fotós grafikus túrázó blogger, az Izraelinfo alapító főszerkesztője
Köszönjük támogatásotokat, ez tart életben minket! Ha szerinted is szükség van az Izraelinfóra, csatlakozz a támogatóinkhoz itt. Minden más támogatási forma itt.
Tisztelt Uram! Nincs jogom kételkedni abban, hogy az, amit leír, az úgy van. Van azonban egy kérésem. Én nem vagyok a Wall Street Journal előfizetője, ezért nem tudom milyen kép(ek)re utal. Már sokféleképpen kerestem az interneten éhező palesztinokat ábrázoló fotókat. Eddig csak három olyan csontsovány gyerekről találtam anyagot, amelyekről nem tudom eldönteni, hogy hol készültek, és hogy a gyermekek mitől voltak csontsoványak. Az összes többi általam talált képen emberek, sok esetben gyerekek várakoznak kezükben edénnyel élelmiszerre. Ezek között egyetlenegyszer sem találtam olyat, amely arról árulkodott volna, hogy az ott látott személyek éheznek. Nincs kétségem a háború borzalmairól. A fentiek miatt azonban szépen kérem Önt, hogy a megadott e-mail címemre juttassa el hozzám azt a fotót (esetleg akár többet is), amin éhező palesztinok látható. Nem élelmiszerért sorban állók, hanem olyanok akikről egyértelműen látszik, hogy éheznek. Megértését és segítségét előre is köszönöm. Szilágyi Imre, Magyarország
Láthatóan fölösleges ugyan, de azért leírom a témát részemről lezáró véleményemet, hátha nem törlik ki. Tekintettel arra, hogy a szerző, aki egyúttal az oldal főszerkesztője is, sem a megadott e-mail címemre nem küldött, sem erre az oldalra nem tett fel semmiféle általam kért képet, kénytelen vagyok azt feltételezni, hogy ilyen kép(ek) nincs(enek). Ez viszont sajnos azt is jelenti, hogy kénytelen vagyok ennek az oldalnak az írásait, a benne lévő állításokat erős fenntartásokkal kezelni. Nem tudom, miért jó ez egy híroldalnak.