Amikor a háború egyre inkább beszivárog a mindennapjaink szövetébe, egyre nehezebb megmondani, hol ér véget a frontvonal, és hol kezdődik a valóság. Benjamin Netanjahu ezeket a szálakat nemcsak összegubancolta, de már az ollót is kihajította az ablakon. Az izraeli kormány ma már nem a háború lezárásán dolgozik, hanem annak örökös életben tartásán. Mert a háború, bár elemészti a jövőt, mégis szavatolja Netanjahu jelenét.
A történelem nem felejt. A világ lassan dörzsölgeti a szemét, de egyre tisztábban lát: látja a szenvedőket Gázában, látja az elhagyott túszokat, és egyre kevésbé veszi be a “biztonsági szükség” gumiszövegét. Húsz hónap, 58 túsz, több tízezer halott palesztin – és még mindig nincs vége.
Donald Trumpnak, az Egyesült Államok elnökének is kezd elfogyni a türelme. Egyre kevésbé vevő a Netanjahu-féle mesterkedésekre, egyre több nyomást gyakorol, sőt, már nyilvánosan is rendreutasítja. A Fehér Ház most már nemcsak figyelmeztet, hanem határozott irányt mutat: a túszok kiszabadítása és a humanitárius válság csillapítása elsődleges prioritássá vált. Miközben Trump adminisztrációja újraépítené a közel-keleti stabilitást, Netanjahu továbbra is belpolitikai tűzoltással és időhúzással foglalatoskodik.
Egy ideje nem a túszok kiszabadítása a prioritás. Nem a Hamasszal való leszámolás. Hanem a színfalak mögötti időhúzás, a hatalmi machinációk, a propaganda apránkénti adagolása. Egy rosszul sikerült bűnbakképzés, ahol mindenki hibás, csak a miniszterelnök nem. Helyette: a vezérkari főnök, a fő jogtanácsadó, a bíróságok, a tábornokok, az amerikaiak, az Európai Unió, az ENSZ, az éghajlat – bárki más. Csak nehogy egyszer valaki tényleg megkérdezze: „Bibi, mit csináltál október 7-én reggel?”
A víz sem a gázai gyerekeknek jár, hanem a Caterpillarok hűtőrendszereinek, amelyek napok óta döngölik a földet, rombolják a múltat, és ássák a jövő sírjait. A művelet neve: védelem. A valóságban: megtorlás. A hadművelet: elrettentő. Az igazság: gyász.
A helyzet tragikomikus: Netanjahu ugyanazzal az erővel hirdeti, hogy sosem voltak ekkora sikerei Izraelnek, mint ahogyan közben riogat, hogy ha most megállunk, minden kezdődik elölről. Akkor most győzünk vagy menekülünk?
A csatatér szélén állunk, a füstbe veszett lehetőségek után sóhajtva. A meg nem született béke egyre csak távolodik, miközben egy ország, amelynek katonai ereje vitathatatlan, erkölcsi iránytű nélkül sodródik tovább.
Izrael egykor, 1948-ban, a túlélésért harcolt. 1967-ben a meglepetés győzelme volt a nemzeti önérzet alapköve. De ma? Ma saját polgárai előtt védekezik a kormány, saját katonáira mutogat, miközben világméretű megvetést kockáztat. A kérdés nem az, hogy képesek vagyunk-e harcolni – hanem az, hogy tudunk-e bátorságot mutatni a leálláshoz, a számvetéshez, a helyreállításhoz.
Az utókor majd eldönti, mi voltunk-e azok, akik harcoltak – vagy azok, akik nem tudtak időben megállni.
Salátakísérletező fotós grafikus túrázó blogger, az Izraelinfo alapító főszerkesztője
Köszönjük támogatásotokat, ez tart életben minket! Ha szerinted is szükség van az Izraelinfóra, csatlakozz a támogatóinkhoz itt. Minden más támogatási forma itt.
