„Egész életedben arra vártál, hogy függhess valakitől” – a pszichológusom a szemembe nézve mondja ki a mondatot, amit nem akarok hallani, még úgy sem, hogy fizetek érte. „Ezt hívják szerelemnek” – még mindig a szemembe néz, ez már kígyóbűvölés, fel fogok állni és itt hagyom, aztán nézheti a fotelből az üres szófáját az Ikea-párnákkal. Mégis ülve maradok, és lassan szóra nyitom a szétharapott számat. „És hogy lehet így élni?” Nem válaszol.
Kilencvenfokos szögben tűz rám a Nap, amikor kilépek az Emek Refaimra. Miért nincs szó arra az élményre, amikor egy pillanat törtrésze alatt változik meg az életed? Öregek mesélték, hogy az ostrom alatt egyik percről a másikra őszültek meg emberek, mert véletlenül nem őket temette élve a sírba a bomba – talán, ki emlékszik már. Barnán mentem be a pszichológushoz, és őszen jöttem ki, de belül. Van egy szabad órám, kiszívathatnám a hajamat Shmulikkal, délben biztosan ráér. Szürkésfehér leszek, mint Holle anyó, és divatot csinálok – a hajam színe magába foglal minden színt, mert a fény teljes spektrumát veri vissza változatlanul. Észrevesznek a férfiak, irigykedve néznek rám a nők, a kutyák megugatnak, a gyerekeknek tátva marad a szájuk a játszótéren. „Nézd má’ az öreganyót a hintán!” Nadav büszke az anyjára, Rafi inkább elfordítja a fejét.
Aztán nem megyek fodrászhoz mégsem, mert nem fehérré, hanem az igazi énemet megmutatva átlátszóvá szeretnék változni. Körvonalába zárt, ereszről függő hideg jégcsap vagyok, tudnod kell, mit akarsz tőlem, mielőtt letörsz. Minden lehetséges formában a tiéd vagyok: éles fegyverként használhatsz vagy elszopogathatsz. Csak ne gyere túlságosan közel, mert a meleg bőrödön langyos vízzé változom. Az én szerelmem nem éget, de fagyaszt, jégkocka leszek a szádban, mielőtt nyom nélkül eltűnök.
Ruhástul állok a kádban a zuhanyfüggöny mögött, halkan veszek levegőt, és próbálok észrevétlen maradni. „Tizenkilenc, tizennyolc, húsz” – Nadav a szalonban számol a bújócskához, majd a keresésemre indul. Eltelik egy perc, kettő, anyátlan árva, mindenhová benéz, ahol nem vagyok. „Ejfo ima?” – kérdezi az apját, aki a laptopjánál ül a konyhaasztal mellett, és nem mutatja, hogy foglalkoztatná a probléma, hogy hová tűnt a lakásból a mama, akinek a definíció szerint mindig itthon kellene lennie, most még sincs itt, nem először és nem is utoljára. Nadav ki-be fut a szobákba, már harmadszorra nézi meg, hogy az ajtó mögé bújtam-e. Még egy perc telik el lassan, Nadav hiába keres, ezek szerint tényleg nem vagyok sehol, megszűntem, elérkeztem a vágyott nemlétbe. A szellőzőablak tejüvegén átszűrődő fényben állok a szappanszagban, lehunyom a szememet, és boldog vagyok. Még egy percig tart a varázs, aztán egy rövid pillanat múlva vége, Rafi elrántja a függönyt. „Megvagy!”
Hétfőn ír a főnök, hogy áprilistól a fizetésünk három és fél százalékát levonják minden hónapban a háborús erőfeszítések javára, vagyis májusban hét százalékot, visszamenőleg. A háború sok pénzbe kerül, meg kell dolgozni érte keményen, ha nem akarjuk, hogy véget érjen. Hogyan lehet a háborús Izraelben élni és remélni? Nem lesz pénzem pszichológusra, hogy megkérdezzem tőle.
Dacból beteget jelentek, keddtől itthon élem az algák életét a belső emigrációban. Nem tudom, mennyire átlátszó a trükk, de működik, „refua slema”, gyógyulást – suttogják a lombok a házunkkal szemközti telken épülő mélygarázst fúró gép zaját elnyomva. Aki hazudik, annak tudnia kell a teljes igazságot – de azt nem tudja senki.
Kinyitom az üres hűtő ajtaját. Milyen jó, hogy zsidók vagyunk, és nekünk akkor is van mit ennünk, amikor nincs – nem úgy, mint kétmillió arabnak Gázában. Őket mostantól örökbe fogadjuk a következő húsz–harminc évre: távolról etetjük és ruházzuk őket. Minden egyes izraeli család mostantól egy gázai családért is dolgozik.
„Benne van már Yair Golan telefonszáma a telefonodban?” – kérdezem Drortól. Nevet, de ő sem válaszol. Ez egy ilyen hét.
Köszönjük támogatásotokat, ez tart életben minket! Ha szerinted is szükség van az Izraelinfóra, csatlakozz a támogatóinkhoz itt. Minden más támogatási forma itt.
