A széthullás előtti pillanat

A történelem nem mindig robban. Néha csak szivárog. Ahogy most Benjamin Netanjahu is – lassan, cseppenként, de megállíthatatlanul süllyed. Nem külső támadás, nem ellenséges hadsereg, nem rakétazápor kezdte ki a rendszerét, hanem valami sokkal alattomosabb: a saját koalíciója. Pontosabban: azok a partnerek, akik eddig a legszorosabban kötődtek hozzá – az ultraortodox pártok.

Nem a háborúk, nem a bírósági eljárások, még csak nem is a fogságban sínylődő túszok rendítették meg Netanjahu rendszerét – hanem a hadkötelezettség alóli tömeges mentesség. Az az erkölcstelen, egyenlőtlenséget szentesítő alku, amit évek óta újra és újra le akar nyomni a társadalom torkán.

Miközben a kormányzó koalíció ultraortodox pártjai rendre a kormány megbuktatásával fenyegetnek, ha valaki komolyan veszi a jesiva-tanulók behívását, addig a hadsereg és az állam jogi vezetése már egy másik realitás szerint működik. A katonai vezetés és a fő jogtanácsos nem hajlandó többé asszisztálni a politikai önámításhoz.

Eyal Zamir vezérkari főnök kijelentése – miszerint az IDF minden arra alkalmas állampolgárt be akar sorozni, beleértve az ultraortodoxokat is – nem puszta gesztus. Ez egy világos üzenet a társadalomnak: a hadsereg nem hajlandó tovább fenntartani azt az álszent rendszert, amely évtizedek óta lehetővé teszi tízezrek számára, hogy a „teljes idejű tóra-tanulás” ürügyével kibújjanak a katonai szolgálat alól.

A hadsereg mély, történelmi válságban van. Október 7. után kiderült, hogy a haderő megrendült legitimitással, önbizalommal és morállal küzd. A vezérkari főnök számára ezért nemcsak erkölcsi kötelesség, hanem stratégiai szükségszerűség is, hogy minden társadalmi csoport részt vegyen a közös teherviselésben. Ez nem a harediek elleni háború – hanem a hadsereg fennmaradásáért folytatott küzdelem.

Ez a valóság most frontálisan ütközik a kormány politikai szükségleteivel. Netanjahu számára a koalíció túlélése létkérdés, ehhez pedig szüksége van a Jahadut Hatora és a Sasz támogatására. Ezek a pártok azonban világossá tették: nem engednek az „örök tanulók” kivételezett státuszából. A kormány által beterjesztett, egyébként igen megalkuvó toborzási törvényjavaslat is túl sok nekik. Ezért fenyegetnek, ezért zsarolnak – és ezért állt be a Likud is a sorfalba, hogy védje a kiváltságokat.

De a valóság makacs dolog. A legfelsőbb bíróság már világosan kimondta: a jelenlegi rendszer alkotmányellenes. Gali Baharav-Miara fő jogi tanácsadó nem hajlandó újabb halasztásokat jóváhagyni. Nem lehet tovább arra hivatkozni, hogy „ez bonyolult kérdés”. A dolgozó, adófizető többség egyre hangosabban mondja: elég volt a kivételezésből.

Robbanásveszélyes pontra érkeztünk, ahol a jogi és katonai realitás falnak ütközik – a politikai cinizmus falának. A hadseregnek nem kifogásokra, hanem katonákra van szüksége. A bíróság egyenlőséget követel, nem kompromisszumos semmitmondást. A kormány viszont egy olyan kényszerpályán mozog, ahol minden ésszerűség politikai zsarolássá torzul.

És ez a fő dráma. Míg a katonai vezetés a jövőt próbálja építeni, a politikai vezetés a múltba kapaszkodik. Míg Zamir és Baharav-Miara olajat öntenek a tűzre – nem provokációból, hanem mert nem hajlandók tovább színlelni –, addig az ultraortodox pártok tüzet kiáltanak, és ismét a kormány megbuktatásával fenyegetőznek. 

Ez a történet már régen nem csak a harediek toborzásáról szól. Ez az izraeli demokrácia egyik legégetőbb kérdése: kié az állam? Egy vallási elit privilégiuma, amely csak jogokat követel, de kötelezettségeket nem vállal? Vagy azoké a polgároké, akikre egyformán érvényesek a szabályok? Diktatúra vagy demokrácia? Irán vagy Izrael?

Ha az állam újra hagyja magát zsarolni, az nemcsak a hadsereg további gyengüléséhez vezet, hanem ahhoz, hogy a társadalom különböző csoportjai közötti szakadék még mélyebbé válik. És ebből a szakadékból nem Messiás lesz – hanem széthullás.

A politikai túléléséért harcoló miniszterelnök most ott tart, hogy már a saját emberei sem hisznek neki. Az ultraortodox vallásvezérek, akik hosszú éveken át élvezték a költségvetési tejjel-mézzel folyó Kánaánt, most felálltak az asztaltól. Nem azért, mert keveset kaptak – hanem mert Netanjahu már nem tud többet adni. A válság gyorsul, a koalíció roskadozik. És ő? Újra meg újra csak a pánikgombot nyomogatja.

Hétköznapi őrület zajlik: a miniszterelnök egyszerre próbálja eltávolítani a főügyészt, félresöpörni a biztonsági apparátus vezetőit, megszégyeníteni a maradék tisztességes Likud-politikusokat – miközben elhiteti, hogy minden a legnagyobb rendben van. A bíróságon közben a „nem emlékszem” válaszait már számolni sem bírják a bírók.

És mi történik közben az országban? Tartalékosokat soroznak be újra és újra, családok temetik fiaikat, a gazdaság vérzik, a társadalom kapkodja a levegőt – és a politikai zombiként viselkedő vezetőt továbbra is csak egy dolog érdekli: a saját túlélése.

Netanjahu nem fog önként távozni. Nem az a fajta. Ő az az ember, aki képes lesz támadást indítani Irán ellen, ha az öt százalékkal növeli az újraválasztási esélyeit. Aki már egyszer beáldozta a testvérét egy mitikus hősi narratívába – és most kész az egész országot feláldozni a saját mítoszáért. Yossi Verter elemző szerint “Netanjahu már nem egyszerű politikai szereplő – Netanjahu egy politikai tetem, aki nem hajlandó, hogy eltemessék”.

De a sírásók már itt vannak. Ha az ultraortodox pártok valóban kilépnek a koalícióból, akkor az izraeli közvélemény talán végre felfogja: a megváltás nem felülről jön. Aki abban reménykedett, hogy majd valaki más kivágja ebből a rémálomból, annak most szembe kell néznie a valósággal: nincs messiás. Csak választás van. És felelősség.

A politikai túlélés szentháromsága – hazugság, halogatás, hisztéria – most visszacsapott. Talán későn. De nem túl későn.

Most jött el az a pillanat, amikor az izraeli társadalomnak ki kell mondania: eddig és ne tovább. Nem lehet tovább halogatni az igazságot, nem lehet többé kivételezni. A döntés nem csak politikai – hanem morális és történelmi. És aki nem dönt, az is dönt.

frankpeti

Salátakísérletező fotós grafikus túrázó blogger, az Izraelinfo alapító főszerkesztője