Péntek éjjel azt álmodom, hogy bombák hullanak az égből. Ébredés után biciklizni indulok Talival; a kirándulásunkat puffanások zaja kíséri: a Jeruzsálemi erdőnek csúfolt facsoportok tompítják a tüzérség lövegeinek hangját, amelyet a szemközti hegy ver vissza. Megy a háborús ping-pong a sárgává szítt gazzal teli hegyoldal és a szemben lévő poros salatkút két oldalára ültetett fenyőfák között.
Tekerj, mondom magamnak, a rakéta és a depresszió nem szereti a mozgó célpontot. A dopamin és adrenalinfüggésnek magas az ára: csökkenő BMI-index, cukoréhség, fehérjepótlás. A testsúly a családdal töltött idővel arányosan csökken. Mínuszok a bankszámlán és a kék eget átszelő vadászrepülőgép húzta csíkban. Ez itt a kánaáni erdő, csupa kő és por meg aszott sárga tüskés kóró a láb kényeztetésére. Mélyen belélegzem és kifújom a tenger felől érkező oxigént. A tűerdőnek nincsen szaga, a tenger sós levegőjének illata viszont nem ér el Jeruzsálemig.
Mióta az üzenetek nem csippannak a telefonomon, szabad ember vagyok. Kizárom a világot, mégis benne élek, lenémítva, mint a telefon. Csak annak válaszolok azonnal, aki hív, a többiek, az üzenetekkel operálók várjanak. Azt se bánom, hogy egyedül a Bituah leumi telefonál meg Rafi tanárnője, aki papírt, ollót és radírt követel. A labdát visszapattintva rákérdezek, hogy miért nem a gyerek apját hívja. „Ima jes rak ehad” – búgja a vonalba, anya csak egy van. Dror partnereként hagyjak fel az irányítással, de a gyerek tolltartója azért legyen rendben, egy anya legyen control freak, különben megszólják az utcában. „Én metróztam kilenc évesen Budapesten, Rafi nem bírja egyedül megvenni a boltban, ami hiányzik?” – szegezem Drornak a kérdést este, hátha felébred benne az egyetlen apa. Kő-papír-ollót játszunk egymással, Dror velem, én a tanárnővel, a főnökömmel és a buszvezetővel, aki leszorít az útról. Izrael-Hamasz meccs az utakon, az irodában és a hálószobában.
Vasárnap este Rafi nem száll le a képernyőről. Almát rág és a pólója nyakát, a csutkájáig rágott alma édességét az izzadt póló sós íze dúsítja. „Ennek a végén!!” – kiabál, „Hány perc?” Nem számolja ki, csak mutatja a youtube-on. „Még ötven?? Húsz perc múlva elzárod!!” „Fél óra!” „Huszonöt, utolsó ajánlat!”. „Harminc!!” „Kezet rá.” Minden nap iszkát kötök a fiammal és mindig mindketten veszítünk.
Négyen jöttünk ma dzsúdóedzésre, a nép sérült, Gázában harcol vagy nyaral. Jó ideje én vagyok az egyetlen nő a csoportban, de már nem sokáig. Férfivá változom, így több eséllyel győzedelmeskedem a randoriban az edzés utolsó tíz percében, amikor párharcot vívunk az ellenféllel. Most az edzőmmel szemben állok, aki úgy néz a szemembe, mint utoljára a kairói férfiak a metrón, amikor a férfiakkal közös kocsiba szálltam be és nem az utolsóba, a nőibe. Ez már a harc része, nem mozdul egyikünk sem, Joszi a mélybarna szemével keresi a pupillámban feltáruló testem gyenge pontjait. Íriszének világosabb részeiben meglátom az algériai tengerpart homokját, onnan hozta a francia beszédet, a gyapjas fekete haját és a zsidóbarna bőrt. El fog dobni, nem egyszer de húszszor a két perces csörte alatt, mint korábban már annyiszor. Az összes pontom gyenge pont, mert nő vagyok, alacsony és gyenge, harminc év tapasztalat és kiló a különbség közöttünk az ő javára. Az én csípőm erősebb, ezt tudom biológiából, de ahhoz helyezkedni is tudni kell. „Hunyd le a szemedet” – mondom váratlanul, aztán meghallom az edzőtárs hangját: „Hadzsime!”, rajta!
A kocka el van vetve, én pedig el vagyok döntve, egyszer, kétszer, háromszor, a többit nem számolom. Joszi felhúz magához az egyik esésem után, én rúgok, ő elegánsan, csukott szemmel kimozogja a támadást. Becsuknám én is a szememet, de nem merem. Nevetünk egymással tánc közben, talán mert előre tudjuk a végeredményt. Úgy dobom el a kontrollt, mint ő engem, kapaszkodom belé, pedig nem is kell, mert megtart az erős karjaiban akkor is, amikor eldob magától. Úgy kapcsolódunk egymáshoz, ahogyan a korábbi edzéseken soha, érzem őt és közben azt is, hogy ő is érez engem, mert úgy lát a lezárt szempillája mögül a testével, mint eddig a tekintetével soha, sem ő sem más.
Két percig tart a pillanat, aminek megint túl hamar lesz vége, mert az élet erősebb, mint a halál. „Mate!”, állj!, hallom valahonnan messziről, Joszi kinyitja a szemét, mosolyogva fölém hajol a magasból és átölel, majd a következő ellenfélhez indul. Nyolc perc van hátra az edzésből, aztán vége. Feltornyozzuk a tatamit a sarokban és átöltözünk, ki-ki indulhat a dolgára.
Köszönjük támogatásotokat, ez tart életben minket! Ha szerinted is szükség van az Izraelinfóra, csatlakozz a támogatóinkhoz itt. Minden más támogatási forma itt.
