Amikor az embert riasztás ébreszti fel nehezen megszerzett álmából, azt reggel nem köszöni meg a teste. De az új napnak el kell kezdődnie – vele vagy nélküle. Én a nap része szeretnék lenni, sőt: az egyik főszereplője. Nem tudnám magamat elviselni statisztaként, vagy ne adj’ Isten, díszletként. Tehát beindítom a szerepemet.
Mit is játszom? Ami normális körülmények között megszokott, arra most figyelmeztetnem kell magam. Megittam a kávémat? Elmondtam az imát? Milyen feladat vár még ma rám, ebéd előtt, a tanév utolsó hetében?
Persze a beidegződött szokások segítenek kitalálni ebből a napfényes, madárcsiviteléstől vibráló, reggeli labirintusból.
Mennyire finom és törékeny az ember világa: amit már 49 éve épít, azt egy rakéta telibe kaphatja. De mennyi esélye van annak, hogy egy 2000 kilométerre terpeszkedő, lepukkant, magát birodalomnak képzelő országból egy hirtelen kilőtt ballisztikus rakéta telibe kapja azt a szőrös sörhasát, ami ellen saját maga is már évek óta harcol? Sokkal több, mint nulla – de a száz százaléknál végtelennek tűnően kevesebb. Válogathatok a rosszabbnál rosszabb lehetőségekből: pech, isteni akarat vagy a sors nagyon fanyar mosolya.
Péntek este a sábeszt a házunk előtt, az utcán üdvözöltük. A zsinagógák zárva vannak. Az utolsó kádis közben kezdtek felszállni a repülők a közeli reptérről. Nem délnek fordultak, Gáza irányába, hanem kelet felé emelkedtek, az egyre sűrűsödő éjjel birodalmába.
„Magasztaljuk és szenteljük meg nagy nevét!” Ezt a mondatot mondtuk a kádisból, amikor az első gép felszállt. A kádis végén – „aki békét teremt magasságában, az hozzon békességet ránk és egész Izraelre” – már alig látszott. Ezek az F-16-osok elképesztően gyorsak.
Azóta öt nap – jobban mondva, négy éjszaka – múlt el. Fáradt vagyok, de azért beletalálok reggeli szerepembe. A nyolc órai minján a ház túlsó oldalán lakó szomszédnál jött össze. És most is bippelt a sok sörhasú zsebében lapuló telefon. Figyelmeztetés érkezett, hamarosan megszólalnak a szirénák. A kádist ma is megzavarták. Összenézünk: még gyorsan befejezzük az imát.
Főkép: Nyilvános óvóhely Tel-Avivban – Fotó: Vadász Éva
Köszönjük támogatásotokat, ez tart életben minket! Ha szerinted is szükség van az Izraelinfóra, csatlakozz a támogatóinkhoz itt. Minden más támogatási forma itt.
