A sikeres iráni támadás utáni hatalmi mámor arra késztetheti Netanjahut, hogy még elszántabban próbálja megdönteni a teheráni rezsimet – majd az izraeli rendszert is, a jogrend átalakításának folytatásával. Az elért eredmény megőrzéséhez véget kell vetni a megosztó kezdeményezéseknek. Az okos Ravit Hecht elemzése a Haarecben összegzi az iráni háború jelen állását
Bár még korai biztosat mondani, óvatosan már most meg lehet állapítani: Benjamin Netanjahu grandiózus kockázatvállalása egyelőre sikeresnek tűnik. Továbbra is sok a nyitott kérdés – mindenekelőtt Donald Trump hajlandósága, hogy csatlakozzon az Irán elleni hadművelethez, és „beüsse a végső szöget”, amely valóban megbénítaná az iráni atomprogramot, vagyis a hadművelet eredeti célját. De akár diplomáciai úton, akár amerikai katonai zárással – jelentősen megnőttek az esélyek arra, hogy az iráni atomprojektet gyengítsék, és nem kevésbé fontos: hogy az ajatollahok regionális agresszióját elfojtsák.
Akármi is volt Netanjahu motivációja – legyen az cinikus túlélési ösztön, stratégiai számítás vagy a kettő elegye –, a teheráni rezsim elleni kemény csapás történelmi jelentőségű. Egy olyan állam ellen irányult, amely a régióban a gyűlölet, az elnyomás és az erőszak egyik fő forrása. Ez a támadás – minden kockázata ellenére – sok terhet levehet Izrael nyakából, és olyan fejlemény, amelyet minden izraelinek, politikai oldaltól függetlenül, üdvözölnie kell. Igen, a kockázat óriási volt és maradt, a döntés bírálható is – de legalább ugyanannyira indokolt az elismerése: egy meggyengített, letört Irán jobb és biztonságosabb világ lehetőségét hordozza.
A jelenlegi kormányzati becslések szerint nem kizárt, hogy Trump is csatlakozni fog a háborúhoz – logikus lépésként, ha már „más elvégezte a piszkos munkát”, ő pedig a győztesek oldalára állhat. Sokan ezt úgy értelmezik, mint egyfajta személyes „kör bezárását” Netanjahu és Trump között, különösen annak fényében, hogy 2020-ban Trump állítólag dühös volt, amiért Netanjahu nem támogatta nyíltan Quassem Soleimani likvidálását. Ugyanakkor Trumpot senki sem tudja – és nem is meri – biztosan előrejelezni: sem Netanjahu, sem az elemzők. Nem kizárt, hogy az ilyen jellegű kiszivárogtatások célja elsősorban iráni nyomásgyakorlás, egy lehetséges tárgyalás előkészítéseként, enyhébb kompromisszumok érdekében.
A siker ellenére fontos figyelmeztetni: a győzelmi mámor és az önhittség most különösen veszélyes. Tilos túllépni az eredeti célon, például az iráni rezsim katonai megdöntésén. Történelmileg az ilyen próbálkozások – hasonlóan a gerillaszervezetek legyőzéséhez saját terepükön – rendszerint kudarcot vallanak. A hadműveletet néhány napon belül le kell zárni, különben belesodródhatunk újabb hibákba és súlyos hazai következményekbe. Nem szabad sarokba szorítani az iráni vezetőket olyan szinten, hogy kétségbeesett, öngyilkos akciókra szánják el magukat.
Ezt a józanságot nemcsak a jobboldalon érzékelhető eufória miatt kell hangsúlyozni, hanem Netanyahu miatt is – akinek épp az a gyenge pontja, hogy akkor hajlamos hibázni, amikor a legerősebbnek érzi magát.
Van egy belső veszély is: „a másnap”. A kormány megrészegülhet a siker érzetétől, és új lendületet kaphatnak a rendszerellenes reformtörekvések – az igazságügyi puccs – folytatására. Netanyahu pontosan tudja: ha nincsenek azok a pilóták, akiket némelyik minisztere pokolra kívánt, ha nincsenek a biztonsági szervek, akiket gyakran puccskísérőknek titulált, ha nincs a vezérkari főnök – akit nemrég a szélsőjobboldal célkeresztjébe állított –, vagy az előző vezérkari főnök, akire az október 7. katasztrófa felelősségét akarta hárítani, sőt a korábban leváltott védelmi miniszter – akkor Netanyahu sem tudta volna kimozdítani magát az október 7-i mélypontról, és nem lenne most stratégiai nyereségről szó sem a Hezbollah, sem a Hamasz vonatkozásában sem.
Talán naivul hangzik, de ha valóban fenn akarjuk tartani, és tartóssá tenni ezt a sikert, el kell ismerni a kölcsönös függőséget, és be kell szüntetni a bomlasztó, megosztó belpolitikai akciókat.
A politikai térben most az a közvélekedés, hogy Netanyahu hatalmas politikai nyereséget arat, és akadnak olyan hangok, amelyek szerint az ellenzék is „örülhet”, hogy nem sikerült előrehozott választásokat kierőszakolni. Az elmúlt évek őrült tempójában szinte hihetetlen, hogy alig pár napja még a guri haszid szekta vezetőről, litván rabbikról és Juli Edelsteinről beszéltünk. Ma már senki nem tudja, hogyan jut majd el Netanyahu új választásokig – és lehet, hogy nem is kell neki. Egyelőre minden energiát arra kell fordítani, hogy a kilépés biztonságos legyen.
Főkép: Kish, Katz, Netanjahu, Levin és Szmotrich a Kneszetben, múlt héten – Fotó: Olivier Fitoussi
Köszönjük támogatásotokat, ez tart életben minket! Ha szerinted is szükség van az Izraelinfóra, csatlakozz a támogatóinkhoz itt. Minden más támogatási forma itt.
