Vera néninek, a nagymamám nővérének az otthonában egy régi, szakadt bőrtáska állt a vitrinszekrényben. Gyerekként minden rá vetett pillantásom egy ismeretlen világba vitt. Mi lehet benne? Miért őrzik ilyen féltve, szakadtan, rongyosan, és miért tilos vele játszani?
Kíváncsiságom az évek során csak nőtt, mígnem egy szép napon megkaptam a várva várt engedélyt. Hangosan vert a szívem a boldogságtól, amikor kinyithattam a táskát, és belenyúlhattam — ám a nagy remény keserű csalódássá vált. Tépett papírok, olvashatatlan kézírás, hivatalos iratok — egy kislány szemében: kincsek helyett maga az unalom.
Évek teltek el, a kislányból fiatal nő lett. A táska újra kinyílt, és ezúttal az igazság megrendítő erővel tárult fel. A családi okmányokon túl előbukkant nagymamám édesanyjának naplója, lapokon átívelő, hátborzongató mindennapi beszámoló a hazatérésükről Bergen-Belsenből a felszabadulás után. Lépésről lépésre, gyalog és vonattal mentek vissza Magyarországra. Teljesen kifosztva – ruha, étel, pénz nélkül –, csak a frissen megszerzett szabadsággal, miután hónapokat töltöttek a nácik borzalmai között. Az egyik oldalon lévő szavak örökre belém égtek:
„Mondtam a lányoknak, hogy cipőben aludjanak, hátha éjszaka jönnek, hogy bántsák őket… fiatalok még, menekülni, futni kell majd – legyenek készen.”
Vera néni halála után a táska velem jött Izraelbe – elhozatalával mintha az életem alapjait, a gyökereimet vittem volna haza. Amikor anya lettem, a holokauszt-emléknapokon gyermekeim iskoláiba jártam elmesélni a családom történetét: ki bujkált, ki élte túl a táborok poklát, és ki lett brutálisan meggyilkolva. A végén mindig optimista hangot ütöttem meg: van országunk, és itt ez többé soha nem történhet meg.
Aztán eljött október hetedike.
Ma, amikor a frissített polgári védelmi utasításokat olvasom – hogy cipőben menjünk be az óvóhelyre, hátha üvegszilánkok között kell menekülni az összedőlt házból, – nem tudok nem a dédnagymamámra gondolni. Arra az asszonyra, aki pontosan 80 évvel ezelőtt ugyanezt mondta a nagymamámnak.
Úgy tűnik, mi örökké cipőben maradunk.
Ui. A naplót beszkennelve két éve átadtuk a Yad Vashem Intézetnek.
Julia Hen Magyarországon született, és több mint 30 éve él Izraelben. Egy utazási irodát vezet, amely már másfél éve gyakorlatilag nem működik.
Köszönjük támogatásotokat, ez tart életben minket! Ha szerinted is szükség van az Izraelinfóra, csatlakozz a támogatóinkhoz itt. Minden más támogatási forma itt.
