Az év leghosszabb napjait töltjük háborúzással. Eljött az igazság órája, nincs kinek és miről hazudni többé. Most megtudod, hogy kinek számítasz igazán, a többiek meg kapják be. Békében lehet haverkodni, de barátod csak háborúban lehet.
Az járt jól, akit nagyszülei felfegyvereztek az amerikai bombázásról, a szibériai hadifogságról vagy az orosz front átvonulásáról szóló történetekkel. Hiába, nekünk, magyaroknak is vérünkben van a háború, csak mélyebbre kell leásni a szövetekben.
„Bízzál Istenben, de menj be az óvóhelyre” – mondaná Cromwell, ha ma élne. Persze a jeruzsálemieket más fából faragták, ők Isten tenyerén ülnek, mit nekik óvóhely vagy bunkerszoba. Ha meghallják a szirénát éjjel, átfordulnak a másik oldalukra és alszanak tovább, egyszer élünk és egyszer halunk meg. Értem én, végülis a Sziklamecset két és fél kilométer légvonalban a shunából, és Irán nem engedheti meg magának, hogy a Knesszet helyett az iszlám harmadik legszentebb helyét bombázza le. Vannak más vérmérsékletűek is, ők fegyelmezetten vonulnak az óvóhelyre. Jeruzsálem előzékenyen átengedi a feje fölött az Iránból Tel-Avivba tartó ballisztikus rakétákat.
„Mindenki keresse a saját halálát” – írta Szerb Antal a nagyszüleink háborúja előtti években. Nem olyan könnyű meghalni, mondom én. Átalszom a szirénát vagy felébredek rá és leviszem a gyerekeket hajnali négykor a házunk pincéjében lévő óvóhelyre, mindkettő én vagyok, mert az élet bonyolult, csak a halál egyszerű. Az embernek tudatosítania kell a saját mulandóságát, hogy az elmúlás gondolatának tükrében tudjon ránézni az életére. Európában ez komoly filozófiai és pszichológiai stúdiumot igénylő folyamat, Izraelben elég hozzá az a pár perc, amíg egy pénteki hajnalon a telefonod hangjelzésére ébredve felfogod, hogy megint lőnek rád. Innentől fogva már semmi nem lesz úgy, mint azelőtt, mondod magadnak, aztán azon kapod magad, hogy mégis minden zajlik tovább a maga medrében és megszoktad a háborút, mint a tehina és az olajbogyó ízét az alija után.
Most üt vissza, hogy hetven fölötti impotens faszik csinálják a világpolitikát. Nem volna jobb inkább egy jót baszni, mint ballisztikus rakétákkal szórakozni? Kinyílt az időablak, ha nem most támadunk, akkor soha és mindmeghalunk. Faszt. Meg vagyunk etetve a katonai cenzúra által kicsipkézett hazugságokkal, velük kelünk és fekszünk, ahelyett, hogy a szeretőnkkel tennénk. Vigyázunk az életünkre, mint a porcelántányérokra, melyeket nem veszünk elő a kredencből soha. Vigyázunk rá, mert a miénk, és még mindig nem értjük, hogy az emberi élet a Közel-Keleten épp annyit ér, mint a fáról lehulló falevél.
Irán civileket támad, bezzeg Izrael kizárólag katonai célpontokat, szól a mantra és még van, aki elhiszi. „Miért nem költöztették el a Kiryát Tel-Aviv központjából?” – kérdezem Drort vasárnap. Irán láthatóan Izrael legfontosabb katonai bázisát, a hadtörzsparancsnokság épületeit lövi körbe akkurátusan, ha az első rakéta nem talál, majd a második. „Azért nem épült meg az új Kirya a sivatagban, mert ott nem lehet szusit kapni?” „Ugyan, ha elköltöztették volna a bázist, akkor nem vádolhatnánk Iránt, hogy civileket támad” – válaszolja lakonikusan Dror a laptopja mögül. Igaz, a Kirya melletti házakból evakuálták a lakókat még a becsapódás előtt, hála égnek, köszönjük szépen az előrelátást. Ennél előbbre ne is akarjunk látni.
Arról, hogy Irán katonai célpontokat támad Izraelben, a sajtó hallgat, meg hát nem szeretjük elárulni, hova estek be a száztonnás vasak. Olvass a sorok között: ha katonák megsebesüléséről hallasz, számold ki fejben, hogy katonai bázist is találat ért. Ha a gyereked vagy a férjed épp katona, akkor talán többet is megtudsz, de a lényeget fedje homály: nem lehet kordában tartani Irán atomprogramját tárgyalásos rendezés nélkül.
A plebsnek a Cahal benyomja a sziréna előtti figyelmeztetést a telefonra, örüljünk együtt, hogy zsidók vagyunk és az önkormányzatunk gondoskodott óvóhelyről, az arab városok és falvak lakossága meg nézzen magába, hogy kivel tart és közben tartsa a feje fölé a kezét kifordított tenyérrel, hátha meg tudja tartani a rázuhanó mennyezetet.
„Szderot lett az ország, mindennap egy-két rakéta és ennyi?” – kérdezem Drort, mégiscsak ő született permanens háborúba kettőnk közül. „Az Irak-Iráni háború nyolc évig tartott. De ha engem kérdezel, még két nap és vége” – válaszolja, így hát optimista hangulatban várom a következő szirénát a youtube és a mélygarázst építő légkalapács lélekölő zajának kakofóniájában.
Köszönjük támogatásotokat, ez tart életben minket! Ha szerinted is szükség van az Izraelinfóra, csatlakozz a támogatóinkhoz itt. Minden más támogatási forma itt.
