Az újratárgyalás és a támadás között Izrael számára világos, hogy az Egyesült Államok kezében vannak az erősebb lapok ■ Úgy tűnik, Netanjahu ismét egy új háborúba sodródott kidolgozott kilépési stratégia nélkül ■ És miközben minden tekintet Iránra szegeződik, a Gázai övezetben zajló hadművelet saját dinamikát kap
Amos Harel írása a Haaretzben
Talán még mindig habozik, szemben politikai ösztöneinek legmélyebb reflexeivel. Talán csak élvezi azt a hatalmas figyelmet, amit a drámai hezitálás napok óta kivált. De tegnap estig az Egyesült Államok elnöke, Donald Trump még nem jelentette be világosan, hogy döntött-e az amerikai szerepvállalás fokozásáról az Izrael és Irán közti háborúban. Izrael sürgeti az amerikaiakat, hogy csatlakozzanak a támadáshoz, különösen kihasználva azt az egyedi képességüket, amellyel a föld alatti, 90 méter mélyen fekvő fordói védett nukleáris létesítményt bombázni tudják.
Benjamin Netanjahu miniszterelnök továbbra is optimizmust sugároz annak esélyét illetően, hogy sikerül meggyőzni Trumpot a lépés megtételéről, amely nélkül a nukleáris projekt elleni csapás hatása meglehetősen korlátozott lenne. Ha a meggyőzési kísérletek kudarcot vallanak, Izrael egyedül is cselekedhet – még akkor is, ha tisztában van vele, hogy ez csak részleges eredményeket hoz. Az amerikai beavatkozás nélkül a konfliktus akár egy kimerítő háborúba is átcsaphat egy makacs rezsim ellen, amely jelenleg azt hirdeti, hogy semmiképp sem hajlandó meghátrálni.
Trump az elmúlt két napban sorozatos sürgős konzultációkat tartott, és számos fenyegető nyilatkozatot, valamint tweetet tett közzé a teheráni rezsim ellen. Az irániak külügyminiszterüket, Abbasz Arakcsit küldték Genfbe, hogy tárgyalásokat folytasson Németország, Nagy-Britannia és Franciaország külügyminisztereivel, és kifejezték készségüket az Egyesült Államokkal való közvetlen tárgyalások újraindítására. Lehet, hogy Trump néhány napot még enged a tárgyalásoknak, bár egyértelműen kiábrándult a diplomáciai folyamatból. Ugyanakkor csábító lehet számára, hogy csatlakozzon egy hatékonynak tűnő izraeli művelethez, és a jövőben magának tulajdonítsa a győzelmet – Irán legyőzését a háborúban, és egy új, sokkal szigorúbb atomalku kikényszerítését. A Fehér Ház szóvivője tegnap este azt mondta, hogy az elnök „két héten belül” dönt – hogy még adjon esélyt a tárgyalásoknak. Ez nem tűnik reális időkeretnek egy háború közepén – ami felveti a gyanút, hogy talán csak megtévesztésről van szó.
„Dobjuk le a nagy bombát, és nézzük meg, mi történik” – írta Randy Newman valamikor a ’70-es években – mintha előre látta volna minden idők legkülöncebb amerikai elnökének napjait. Igaz, Trump csak hagyományos, nagy erejű bombák ledobásán gondolkodik, nem atomfegyvereken, de még Newman sem tudta volna megjósolni azt a valóságot, ahol az Egyesült Államok izraeli nagykövete nyilvánosan imádkozik azért, hogy Trump belépjen a háborúba; és az elnök csalódása a születésnapjára rendezett fakó katonai parádé miatt tényezővé válik a bombázásról szóló döntésében.
A színfalak mögött éles küzdelem zajlik a republikánus kormányzat héjái és galambjai között. Azon kevés biztonságpolitikai szakértők, akik Trump második ciklusában a környezetében maradtak, a bombázás mellett állnak – és így van ez a katonai vezetéssel is. A MAGA-tábor (Make America Great Again) izolacionista álláspontokat képvisel. A galambként ismert alelnök, J.D. Vance mégis úgy döntött, hogy védelmébe veszi Trumpot egy hosszú Twitter-bejegyzésben. Kiemelte, hogy az elnök már több mint tíz éve ellenzi az iráni atomfegyverkezést, tárgyalt velük egy megállapodás reményében, és eltökélt, hogy még a polgári célú urándúsítást is megakadályozza. Vance bizalmát fejezte ki Trump döntésképességében. Ez a vita Izrael befolyási körén kívül zajlik – Netanjahu és talán Ron Dermer miniszter kivételével. A Pentagon és a külügyminisztérium szakmai köreihez fűződő kapcsolatok megzavaródtak; alig maradt ott szakember, és az ő hatásuk Trumpra elhanyagolható.
Egyelőre Irán ügyel arra, hogy ne provokálja közvetlenül az amerikai bázisokat a Közel-Keleten, nehogy Trumpot válaszlépésre kényszerítse. Izrael számára világos, hogy amerikai részvétel nélkül hiányzik a döntő ütés lehetősége – különösen a fordói létesítmény bombázásához. Amerikai szakértők úgy vélik, hogy az eddigi izraeli támadások nagyjából fél évvel vetették vissza az iráni atomprogramot. Vita van arról, hogy a fordói létesítmény elleni bombázás mekkora késedelmet okozna. Az optimisták szerint akár közel két évre is, míg a pesszimisták csak néhány hónapról beszélnek. Aggodalomra ad okot, hogy Irán más védett helyszíneken már halmozott fel tartalékokat, melyekről az izraeli hírszerzés nem rendelkezik teljes információval. Mindenesetre nagy különbség van az amerikaiak és izraeliek képessége között, hogy mélyre hatoló bombákat vessenek be – az egyik forrás szerint a különbség „a teljes megsemmisítés és a karcolgatás” között van. (A brit Guardian tegnap még az amerikai képességeket is megkérdőjelezte, utalva arra, hogy a „bunkerromboló” bombák áthatoló képessége sem garantált.)
Kapcsolatok megszakadva
Ez volt valószínűleg az iráni legfelsőbb vezető, Ali Hamenei életének legnehezebb hete 1989 óta, amióta átvetette a hatalmat Khomeinitől. A vezető nyomás alatt áll, elszigetelődött, és elvesztette azoknak a biztonsági vezetőknek a nagy részét, akikkel évtizedekig dolgozott – köztük a véres 1980-as évekbeli iraki háború veteránjait. Izraelben ugyanakkor úgy látják, hogy Hamenei még mindig makacs és eltökélt, és jelenleg nem hajlandó teljesen meghátrálni az izraeli és amerikai követelésekkel szemben.
Izrael egyre nyíltabban flörtöl a rezsimváltás gondolatával – ez kiderül Netanjahu beszédeiből és Israel Katz védelmi miniszter kínos nyilatkozataiból is. Katz tegnap nyíltan ismét fenyegette Hamenei életét egy holoni romoknál tett látogatása során, „modern Hitlereként” jellemezte, és azt mondta: „Egy ilyen diktátor nem maradhat hatalmon.” A lózungokon túl figyelemre méltó, hogy a miniszterek ismét elkezdtek megjelenni nyilvánosan, miután az október 7-i mészárlás óta kerülték az érintkezést a „szűretlen” közvéleménnyel. Úgy tűnik, abban bíznak, hogy az állampolgárok körében érzékelhető sikerélmény csillapítja a Hamasz támadását lehetővé tevő kudarcok miatti haragot.
Netanjahu is egyre többet mutatkozik. Tegnap például egy másik becsapódás helyszínére látogatott el, a sorokai kórházba Beer Sevában. De ott ismét érzéketlenséget tanúsított, amely jól mutatja az óriási szakadékot közte és az állampolgárok között. „Vannak, akik meghaltak. Mindannyian viselünk személyes árat… Fiam, Avner már másodszor mondja le az esküvőjét rakétaveszély miatt” – mondta, és természetesen nem mulasztotta el felesége hősiességét dicsérni. A miniszterelnök nincs egyedül ebben a buborékban. A vezérkar is elsősorban a katonai sikerekre koncentrál, és nem figyel eléggé a lakosság aggodalmaira. Legalább most már be van kapcsolva egy tévé a vezérkari bunker mélyén, hogy kövessék a híradásokat – október 7-én erről megfeledkeztek, és így órákig lemaradtak a terepről érkező jelentésekről.
Az iráni televíziócsatornák elleni névtelen kibertámadások és felhívások a tömegekhez a felkelésre arra utalhatnak, hogy a támadók valóban a rezsim megbuktatására törekednek – legyenek bárkik is. Ez azonban nem volt a háború kezdetén megfogalmazott cél. Egyre nő az aggodalom, hogy a rezsimváltási törekvés túl messzire vezethet. Ez nem hasonlítható a Hamasz vagy a Hezbollah elleni küzdelemhez, és ezekkel a terrorszervezetekkel szemben sem sikerült eddig rezsimváltást elérni.
Netanjahu múlt héten zöld utat kapott Trumptól egy kiterjedt támadáshoz Irán ellen, és kihasználta a lehetőséget, amelyre csaknem húsz éve készült ígéretekkel, elvárásokkal és előkészületekkel. Mindenét kockára tette, és jelenleg úgy tűnik, hogy Izrael nagy katonai és hírszerzési sikert ért el. De ha Trump nem csatlakozik, Izrael könnyen egy kimerítő háborúban találhatja magát, ahol a légierőnek több ezer kilométeres távolságban kellene kilövőállásokat üldöznie.
Egy másik lehetséges forgatókönyv a háború kényszerű lezárása lenne megállapodás nélkül, egy informális „csendért cserébe csendet” alapú egyezséggel. Azok, akik az elmúlt napokban megpróbálták meggyőzni Netanjahut, hogy hirdessen győzelmet és fejezze be a háborút, kategorikus elutasítást kaptak. A miniszterelnök szemszögéből nézve a háború mindaddig folytatódik, amíg két lehetőség közül az egyik be nem következik: Irán veresége az amerikai beavatkozásnak köszönhetően, vagy egy új megállapodás, amely teljesen visszafogja az atomprogramot. Ismét úgy tűnik, hogy Netanjahu új háborút kezdett anélkül, hogy átgondolt kilépési stratégiája lenne. Támad – és reménykedik.
A Wall Street Journal eközben új tényezőt hozott be az egyenletbe. Mint írják, Izraelnek korlátozott mennyiségű elfogórakétája maradt a Nyíl-védelemhez. Bár a pontos számok nem ismertek, világos, hogy az iráni stratégia a kimerítésre épül – időben és mennyiségben. A tegnap reggeli több találat, különösen a Szoroka kórházban, ugyan nem járt halálos áldozatokkal, mégis jól mutatta, hogy Izrael továbbra is sebezhető. Egy elhúzódó háború fokozni fogja a hátország feszültségeit, és ha komoly csapások érik Izraelt, az kényszerítheti a kormányt és a hadsereget, hogy egyre súlyosabb lépéseket tegyenek Irán ellen – kihasználva a légierő előnyeit.
A tegnapi súlyos rakétazápor röviddel azután történt, hogy a hátország védelméért felelős parancsnokság enyhített az óvintézkedéseken, és engedélyezte a részleges visszatérést a munkahelyekre. A háttérben az állami költségvetési hivatal nyomást gyakorol, hogy csökkentsék a háború költségeit, ám az állampolgárok talán azt hitték, hogy a könnyítések a veszély csökkenését jelentik. Az indítások tempójából és intenzitásából azonban világosan látszik, hogy Irán nehézségekkel küzd – parancsnoki láncai megsemmisültek, a légierő pedig folyamatosan fenyegeti rakétás egységeiket, kilövőiket és raktáraikat. Mégis próbálják túlterhelni a légvédelmet – nehéz és célzott rakétazáporral, távolabbi területekről indított rakétákkal (így kerülve el a légierőt), sőt tegnap kazettás bombákhoz hasonló, szóródó fejű rakétákat is kilőttek a pusztítás fokozása érdekében.
Támogatás a szomszédoktól
Élesen szemben állva a Gázai övezetben ok nélkül elhúzódó háborúval, Izrael széles körű – ha nem is mindig nyilvános – nemzetközi támogatást élvez Irán elleni lépéseihez. Az izraeli kormánnyal szembeni globális bírálatok ellenére Irán joggal számít veszélyes és rossz szándékú tényezőnek a nemzetközi közösség szemében. Ha Izrael sikeresen megakadályozza az iráni nukleáris fenyegetés beérését, az jó hír Európának és különösen a szunnita államoknak a Közel-Keleten. Diszkrét csatornákon keresztül a szomszédos országok vezetői azt üzenik izraeli partnereiknek: „Csak folytassátok” – ahogy azt tették a Hezbollah elleni 2006-os és 2024-es háborúk idején is.
Ezeket az üzeneteket elismerés övezi az izraeli katonai és hírszerzési sikerek iránt, de aggodalom is kíséri őket: a szomszédos vezetők nem akarják, hogy Netanjahu egy újabb elhúzódó, véres háborúba sodorja a térséget, megállapodás nélküli zárással. Egy hosszú háború a Perzsa-öböl államainak olajlétesítményeit is veszélybe sodorná – főként ha Izrael szisztematikus támadást indítana az iráni létesítmények ellen. Két dolog azonban már most szinte biztos: az izraeli fegyverrendszerek eladásai nőni fognak a Közel-Keleten és világszerte, miután hatékonyságuk bebizonyosodott Irán ellen; és Irán bosszúvágya Izraellel szemben évekig nyitott marad – feltéve, hogy a teheráni rezsim túléli. Az izraeli vezetőknek hosszú ideig óvatosan kell majd hátratekinteniük, sok országban – talán az Egyesült Államokat leszámítva.
A New York Times és a Wall Street Journal ezen a héten részletesen beszámolt az amerikai és izraeli hírszerzési közösségek közötti egyeztetésekről, melyek az iráni nukleáris program aggasztó fejlődésére utaló jeleket vizsgálták az elmúlt másfél évben. Az izraeli katonai forrásokkal kiegészült kép alapján a két ország szakmai szintjei egyetértettek a tényekben, de bizonyos értelmezési eltérések alakultak ki az esemény sürgősségét illetően – amit Netanjahu kijelentéseiben még tovább élezett.
A támadás megindítását megelőző két hónapban Izrael információkat adott át az Egyesült Államoknak titkos iráni kísérletekről, többek között egy különösen érzékeny elem – az atombomba gyújtószerkezetének – fejlesztéséről. Dokumentálták a fegyverprogramhoz kapcsolódó mélyreható és változatos technológiai kutatásokat is – noha az irániak hivatalosan 2003-ban állították le az atomfegyver-projektet, amerikai nyomásra. Az amerikai hírszerzés nem volt meggyőzve arról, hogy ez egy átfogó program vagy hogy Irán azonnali célja nukleáris fegyver előállítása. Ez képezte a hátterét Tulsi Gabbard nemzeti hírszerzési igazgató márciusi kongresszusi kijelentésének, mely szerint Irán még nem döntött arról, hogy atomfegyvert gyártson. Trump, amikor e héten erről kérdezték, ingerülten csak annyit felelt: „Nem érdekel”, mi az álláspontja.
Egy izraeli biztonsági forrás a Haaretznek elmondta, hogy Irán az elmúlt hónapokban jelentősen előrehaladt a projektben – éppen a Biden- és Trump-kormány közti átmeneti időszak alatt zajló tárgyalások leple alatt. Ezzel párhuzamosan Izrael két másik dolgot is felfedezett: egyrészt az iráni ballisztikus rakétagyártó vonal tavaly októberi bombázása nem akadályozta meg az irániakat, akik gyorsan helyreálltak, és visszatértek a gyors gyártási ütemhez. 2026 márciusára kb. 4000 rakétájuk lett volna, és ez a szám 2028 nyarára akár meg is duplázódhatott volna.
Másrészt egyre inkább megérett az Irán által Izrael ellen tervezett megsemmisítési program – amely hatalmas rakétakészleteken és olyan milíciák koncentrációján alapult, melyek a Hamaszhoz hasonló módon támadták volna meg Izraelt a határokon keresztül. Hamenei környezetében már komolyan kezdték venni ezt a tervet. Ezek a fejlemények, az atomprogram előrehaladásával és az izraeli hadsereg és a Moszad hadműveleti terveinek érése (elsősorban a teljes légi fölény elérése Irán felett) együtt eldöntötték a támadás kérdését.
Az előző évtized elején, amikor Netanjahu Irán bombázására törekedett, és komoly ellenállásba ütközött a biztonsági vezetők részéről, azok azt vetették a szemére, hogy feleslegesen váltott egy „késleltetési stratégiáról” egy „robbanási stratégiára” – vagyis tűzzel akarta megállítani a tüzet. Akkoriban leállította a hadműveleti tervet, mivel az Obama-kormány és az izraeli biztonsági rendszer belső ellenállása egyaránt erős volt. A mostani helyzet más: a hadműveleti fenyegetés nagyobb és sürgetőbb, a szakmai vezetés súlya pedig csökkent.
Úgy tűnik, most szélesebb támogatás övezi Netanjahu döntését, de ezzel együtt jelentős bizalmatlanság is érződik a valódi szándékait illetően. Az ember annyiszor verte át a közvéleményt, hogy még ha most igaza is van – akkor is felmerülnek a kérdések. Ezért amikor a háború befejezésének időpontján gondolkodnak, nem lehet figyelmen kívül hagyni két dátumot, amelyek Netanjahu számára különösen fontosak: a bíróságok nyári szünete július 21-én kezdődik (több mint két hónapig nem lesz keresztkérdezés a perében), valamint a Kneszet nyári ülésszakának vége július 27-én (a koalíció stabilitása így biztosított még két és fél hónapra).
A halál normalizálása
Az Irán elleni háború teljesen háttérbe szorította a Gázai övezetben továbbra is zajló háborút. A hadsereg ott június eleje óta 12 halottat és több tucat sebesültet szenvedett el. A még az övezetben lévő 53 túsz közül 20 sorsa különösen bizonytalan. Közben minden egyes nap tucatnyi palesztin – többségük civil – hal meg az izraeli tűzben.
Körülbelül egy hónapja indult el egy új segélyelosztási terv a Gázai lakosság számára, megkerülve a Hamaszt, egy amerikai civil szervezeten keresztül, amely szoros, titkos kapcsolatban áll Izraellel. A miniszterelnök és hívei ezt döntő lépésként mutatták be a Hamasz elleni teljes győzelem felé: a szervezet nem tud többé hasznot húzni a segélyekből, az emberek pedig nem fognak félni tőle, ha nem ő szabályozza többé az élelmiszert. A feladatra még a déli övezetből származó bűnbandákat is besorozták, akik a Hamasztól zsákmányolt fegyverekkel lettek ellátva. És a kormány heves tagadása ellenére Izrael több százmillió sékelt költ a program finanszírozására.
Ahogy Nir Hasson írta ezen a héten a Haaretzben, a terv eddig teljes kudarc. A Hamasz továbbra is élelmiszerhez és pénzhez jut, miközben a lakosok éheznek. A Hamasz nem gyengült meg, a humanitárius segélyek nem áramlanak hatékonyabban. Ezzel szemben több incidens is történt, amelyek során palesztinokat lőttek le és öltek meg – vélhetően az IDF által –, többnyire zsúfoltság vagy a kiosztóközpontokhoz való túlzott közeledés miatt. A jelenlegi helyzet: káosz, amelyért Izrael nem vállal felelősséget. A propaganda már elfeledkezett az ígéretekről, és amikor újságírók – mint Hasson – kérdéseket tesznek fel ezekről az esetekről, a hadsereg szinte már nem is válaszol, és reméli, hogy az egész feledésbe merül a nagy általános zűrzavarban.
Ez nem az egyetlen dolog, amit a hadsereg remél, miközben minden tekintet Iránra irányul. Vannak tervek a támadások folytatására Gázában – épp most, hogy a hadműveleti erőket már csökkentették, és részben más frontra irányították át. Netanjahu szinte teljesen felhagyott a halottak és a túszok emlegetésével. A kormány mintha igyekezne a napi haláleseteket sorsszerű állapotként elfogadtatni, amellyel nem sok mindent lehet kezdeni. És ez akkor történik, amikor a legtöbb reguláris egység kimerült, történelmi mélyponton van, és nem kevés katona tesz fel súlyos kérdéseket a háború céljaival kapcsolatban. Mivel a rombolási műveletek lassan haladnak, nehéz elhinni, hogy ez valóban közelebb hozná a túszok szabadon bocsátását.
Más frontokon sem sokkal jobb a helyzet. Az IDF tartalékosokat hívott be, közülük sokan a közelmúltban hosszú szolgálatot teljesítettek Gázában, most pedig a keleti határ mentén lettek bevetve, a síita milíciák gyülekezésének forgatókönyvére készülve. Ám sok őrposztot a határon évek óta nem használnak, nincs bennük működő légkondicionáló, és nehéz őket újra üzembe helyezni. Járművek is hiányoznak – a hadsereg most tartalékosok civil dzsipjeiben és terepjáróiban bízik a védelem végrehajtásához.
Az izraeli légierő, katonai hírszerzés és a Moszad iránti kollektív adrenalinlöket közepette ismét megfeledkeztek a szárazföldi hadseregről – amely október 7-én szenvedte el a legsúlyosabb veszteséget, és azóta is ő viseli a háború halálos áldozatainak zömét. Az IDF ismét a túlzott szakadék veszélyének küszöbén áll – amit Gai Hazut tartalékos dandártábornok úgy írt le, mint „a lovasság és a digitális hadsereg” közti különbséget. Ebben az esetben: Gáza és a hadsereg vezérkari központja között. De még az Irán elleni június 13-i támadás okozta eufória közepette sem szabad elfelejteni, hogy a túszok továbbra is ott vannak a Gázai alagutakban. Fordó után – ha kiderül, hogy Trump valóban kész támadni ott – épp az Iránban elért viszonylagos siker kellene, hogy ösztönözze Izraelt arra, hogy megpróbáljon megállapodást kötni a Gázai övezetben is, ami bár késve, de véget vethetne a háborúnak, és felgyorsíthatná a túszok hazatérését.
Főkép: Tüntetők az Izrael és Irán közti háború ellen New Yorkban, szerdán. Ha a meggyőzési kísérletek kudarcot vallanak, Izrael egyedül is léphet, még akkor is, ha tudja, hogy az eredmény csak részleges lehet – Fotó: David Dee Delgado / Reuters
Héberről fordította frankpeti
Köszönjük támogatásotokat, ez tart életben minket! Ha szerinted is szükség van az Izraelinfóra, csatlakozz a támogatóinkhoz itt. Minden más támogatási forma itt.
