A szerencsések közé tartozom, van mamadom, vagyis biztonsági betonszobám, amely elvileg megvéd az ellentől. Legalábbis eddig így hittük, de a legutóbbi iráni rakétáknál kiderült, hogy ott is simán meghalhatunk, ha telibe találja. Más esetekben azért nagyjából megvéd minket – legalábbis a halálos sérüléstől.
A mi mamadunknak szép nagy ablaka van, teljesen olyan, mint bármely szoba. Régen akként is működött: ott nőtt fel a legnagyobb gyermek, onnan vonult be, de aztán a leszerelés után elköltözött – előbb az egyeteméhez, aztán Tel-Avivba. Manapság vendégszoba–óvóhely, régebben főleg vendégszoba, manapság főleg óvóhely.
A mamadunk egyik fő ismérve a súlyos páncélablak. Amikor jönnek a riasztások a telefonra, amikor megszólal a sziréna, akkor ki kell nyitni az üvegablakot, és gondosan elő kell húzni rejtekéből ezt a súlyos, keservesen mozgó, elvileg hermetikusan záródó páncélablakot. Két kézzel kell cibálni, minden erőt beleadva, különben nem mozdul – hiába könyörgök neki. (Szemben a gyermekekkel, akiket nem kell kézzel a védett szobába hurcolni éjnek idején, legszebb álmuk közepén – elég az ismételt, egyre hangosabb verbális figyelmeztetés, mellé némi simogatás a fejre, lábra, ígérgetés, hogy mindjárt vége lesz ennek az egésznek.)
Örök optimista vagyok, a légiriadó végén mindig újra ablakká varázsolom. Teljes erőből, jógalégzéssel, nagy levegőt véve visszatolom a helyére a páncélablakot. Talán ha úgy teszek, mintha befejeződött volna ez az egész, akkor úgy is lesz, és többé nem lesz rá szükség. De eddig mindig csalódnom kellett.
A szirénák után – főleg ha az éj közepén, teljes csendben szólaltak meg – hallani, ahogy a szomszédok is sorra ablakoznak. Ugyanaz a jellegzetes zaj jön a felső meg az alsó lakás felől. Néha elcsodálkozom, hogy a fölöttem lakó bácsinak honnan van ennyi ereje eltolni – talán ezekben az időkben hozzá költözött az unokaöccse? Vagy az alattam lakó öreg oroszok, akik oly sok év után is alig tudnak héberül – vajon mit gondolnak, mit értenek ebből az egészből? Biztos rájuk telefonált a lányuk a város másik végéből – csak azért keltek fel bicepszezni az ablakkal.
Voltak szebb idők is Izraelben, amikor teljesen fölöslegesnek tűnt a betonszoba, együtt az összes biztonsági kellékével. Egyszerűen az egyik szoba volt – afféle fölösleges, bürokratikus parancsnak tűnt már a megépítése is. Persze az Öbölháború után elrendelték, hogy minden új lakásba kell ilyen, de hol van ma már Szaddam Husszein, és hol vagyunk mi, a high-tech hatalom? De ha ez az előírás, hát legyen az egyik szoba ilyen. Kit érdekelt, hogy állítólag vastagabb betonból vannak a falai?
Nálunk a tízes évek elején a mamad súlyos – és csúnyácska – páncélajtaját négy erős férfi lecipelte az alagsori raktárba, amikor véletlenül egy lakásfelújításból kidobott szép farostlemez ajtót találtam az utcán. Éppen odaillett méretben, színben – végre a biztonsági szoba is éppen olyan lett, mint a többi hálószoba. Megvolt a csere, fellélegeztünk.
Azért szárazon hagytuk a puskaport – vagy egyszerűen képtelen vagyok bármit is kidobni… A kukához vezető első lépcső általában a raktár, melynek tartalma olykor kampányszerűen átkerül a szemétbe.
Szerencsére még időben jött az Erős Szikla hadművelet 2015-ben – nem került a kukába a páncélajtó. Amikor megjelent a gázai rakétaveszély, az egyik gyermek fél osztálya eljött visszacibálni az alagsorból a földszintre. Palacsintáért sok mindenre képesek az izraeliek.
Olyan országot kéne teremtenünk, ahol végre végleg lecserélhetjük „civil” ajtóra az ajtaját, és ahol örökre ott rozsdásodhat az a fölösleges, nehezen mozgó páncélablak. Persze, örök optimista vagyok – de szerintem jobban lehetséges, mint gondolnánk.
Újságíró. Az ELTE történelem–szociológia szakán, majd a Tel–Avivi Egyetem film és televíziós tanszékének rendező-producer szakán végzett. 1992 óta él Izraelben, ahonnan 2003 óta tudósítja a magyarországi médiát.
Köszönjük támogatásotokat, ez tart életben minket! Ha szerinted is szükség van az Izraelinfóra, csatlakozz a támogatóinkhoz itt. Minden más támogatási forma itt.
