A hosszútávfutók magányosak és boldogok. A félmaraton hosszú táv? Lefutottam áprilisban, talán ezért vagyok magányos és pillanatokra boldog. A tizenkét napos iráni háború után a sejtjeimben érzem, hogy az Izraelben élők előtt nincsen hosszú táv. Ki-ki a maga kis köreit futja, mint a mérgezett egér és a pálya íve egyre szűkül. Dolgozunk és élünk, mert az inercia erősebb a józan észnél. Múlt hét óta nem csak az autisták maszkolnak, hanem mindenki, „ma nisma?”, mizu, „jihje beszeder“, minden jó, vissza lehet menni az irodába, nincs itt semmi látnivaló. Pedig a visszaszámlálás elkezdődött.
Dan megörül, amikor a tűzszünet utáni első munkanap reggelén meglát a folyosón. Az érzés kölcsönös. Megbeszéljük, hogy délben leülünk beszélgetni. Végre egy férfi, aki nem menekül előlem, mondom magamnak, aztán amikor visszaülök az asztalomhoz és leveszem az egyik dossziét a polcról, az a zavaró gondolatom támad, hogy az is lehet, hogy Dan reakcióideje lassú, és ha nem a második, akkor majd a harmadik közösen eltöltött ebédszünet után jön majd rá, hogy túl nagy árat fizetne, ha hosszú távon is barátkozna velem.
„Pénteken éreztem meg először a háborút, három nappal a vége után” – mondom neki, értetlenül néz, de nem szól közbe. „Amíg a szirénára vársz, úgy érzed, hogy a sorsod a kezedben van. De ahogy a külső fenyegetettség elmúlik, hirtelen elveszíted a fonalat” – folytatom levegővétel nélkül, majd beleharapok a vajas kenyérbe. Dan kisebb-nagyobb műanyagdobozait nézem, még citromot is hozott a halhoz, amit rizskörettel eszik, a frissen vágott salátájára a legkisebb dobozból önti rá az olivaolajos öntetet, amit még otthon készített el. Kettőnk közé helyezem a dobozomat egy szomorú uborkával és pár szem fonnyadt retekkel, de csak én veszek belőle. A közösen elköltött ebéd a munkahelyi erotika legfelsőbb foka, amin meg is fogunk állni, és ezt mindketten így érezzük anélkül, hogy megbeszélnénk. A tény, hogy Dan nem szedeti le a fogkövét, nagyban hozzásegít ahhoz, hogy a kapcsolatunkat meghagyjuk ezen a szinten. Az a férfi, aki nem fekszik le a feleségével és szeretőt sem tart, nálam nem rúg labdába.
Kiüt rajtam a háború, mint vörös pattanás a homlokon. Ki kéne nyomni, de még nincs itt az ideje. Nem élhetsz itt és ott egyszerre, nem lehetsz egyszerre európai és izraeli. Szektás országba hívők kellenek, ha nem hiszel a megváltás erejében, menjél vissza Európába. Nem tapsolsz a háborúnak? Nem érted, hogy Izrael történelmet ír? Minden halott katona és civil a te szebb jövődért adta az életét, ha másképp gondolod, kár itt elvesztegetned az életet. Ha kiadnád az izraeli lakásodat, a lakbérből kijönnél Magyarországon anélkül, hogy dolgoznod kellene. Egy hívő boldogan fizetne neked azért, hogy ő szaladgáljon az iráni háború következő fordulójában az óvóhelyre, te pedig eközben hátradőlve napozzál a békében a simogató melegben a Margit-szigeten. Mi hiányozna az életedből, ha kieresztenél és elmúlna a stressz?
Alkonyatkor érünk haza a parkból Nadavval, Dror a telefonjával a kezében a függőágyban fekszik az erkélyen meztelenül. „Aki nem depressziós, az Cipralexet szed?” – kérdem tőle. „A depresszió fiziológiai kérdés. Egyél, igyál jól, feküdj le aludni, nem ébresztünk fel, reggelre jobban leszel”. Ezt fogom tenni. De mi van akkor, ha a múlt héten megértettem, hogy nem tudok olyan országban élni, ahol a háború rutin, és ahol a halál mindennap szembejön velem az utcán, biccent felém, mint aki mindent tud rólam és csak azért nem szólít meg, mert egyelőre kivár.
Úgy vagyok az országgal, mint a szerelmes, aki egy nap rájön, hogy nem tud tovább a másikkal együtt lenni. Nem azért, mert már nem szereti, hanem azért, mert a szerelme akkor sem akar vele lenni, amikor együtt lehetnének. Nem tudok együtt lenni valakivel, aki meg se kérdezi, mizu. Aki fel se húzza a szemöldökét arra, hogy lassan két éve egy gázai alagútban vagy élve eltemetve.
Három virágot ültetek cserépbe, a tapasztalat szerint az egyik el fog száradni. A lila, az égővörös és a fehér virág gyökerét gondosan betakarom földdel, meglocsolom és kiteszem őket az erkélyre, kapnak vizet, fényt, napot, árnyékot az élethez. Az idő fogja megmutatni, melyikük akar majd élni annyira, hogy a júliusi tűző Napon is virágba boruljon.
Köszönjük támogatásotokat, ez tart életben minket! Ha szerinted is szükség van az Izraelinfóra, csatlakozz a támogatóinkhoz itt. Minden más támogatási forma itt.
