Úton

A reggeli és esti fogmosás között teszegetek-veszegetek, éjszaka a szoba sötétjében magammal beszélgetek. Még pár óra, és a lehúzott redőny rácsain betör az agresszív reggeli fény a hálószobába, de most még hajnal sincs, lehetne aludni. Kialudva vagy kialvatlanul, de minden nap elkések a munkából, nem törődöm vele. Minden reggel ajándék, csak puszi nem jár hozzá.

A háború és a menopauza összezavarta a hormonháztartásomat, amit majd Magyarországon rakok rendbe, ha az izraeli belügyminisztérium is úgy akarja. Az útlevélosztályról felhívtak, hogy menjek vissza ujjlenyomatot adni, mert első nekifutásra a hivatalnok nőci nem jól vette le a mintát. Sajnos, mivel nem vettem fel a telefont, az ügyintéző hibájáról sem értesültem, és ezt a második hibát nem orvosolta egy hete senki. Rafit sms-ben hívták vissza, mert nem lett jó a fényképe. Az sms-t véletlenül észrevettem – így sportolunk mi. Dror kideríti, hogy az én útlevelemre hiába várunk, ezért csütörtökön együtt megyünk vissza Jeruzsálem leggyűlöltebb épületébe, a Shlomtzion Hamalka utcába, a belvárosba, ahol már oly sokan annyi könnyet ejtettek.

„Hibáztatok, ezért kellett újra jönnöm. Mostanra adjál időpontot, ne öt nap múlvára!” – emelem fel a hangom az üveg mögött ülő sorszámosztó emberhez beszélve. Dror ezt hallva inkább hátralép a földön fekvő és rajzlapok fölé hajoló haredi gyerekek irányába, akik a sorszámosztó fülke előtti kétszer két méteres, négyzet alakú teret úgy lakják be, mintha napközis táborban lennének. Egyikük fölött átlépek, hogy a plexi mögött álló másik faszihoz kerüljek közelebb, aki a pultra könyökölve adja az utasításokat a sorszámra váróknak, olyan hatást keltve, mintha csak a saját ügyét jött volna intézni, és közben beugrott volna segíteni, hogy gyorsabban haladjon a sor. „Nem vagyok haredi, nincs időm munkaidőben itt ücsörögni órákig, csak azért, mert bénáztok!” – kiabálok. A székeknél jut eszembe később, hogy jobb, hogy itt jött ki belőlem a háborús feszkó, ahol szokva vannak a befeszülő ügyfelekhez. „Elérted, amit akartál, gyorsított ügyintézés” – mondja Dror büszkén a számomat nézve, és leül mellém a padlóhoz rögzített vasszékek egyikére.

Az iroda felé biciklizve a szembejövő biciklisek sisakját nézem, hogy be van-e kötve az álluk alatt a pánt, ami a sisakot volna hivatott a fejhez rögzíteni. De nem Izraelben. Itt a pánt az arccsont mellett lóg kétoldalt, mint a pajesz. Az izraeli nők be tudják csatolni, ezért ha fejre állnak, a sisak ott lesz a fejük és az aszfalt között. A férfiak négyötödére ez nem áll, ők bátran törik majd be a fejüket, amikor ledobja őket a roller vagy az elektromos kerékpár. Bár a férfiakat is anya szülte, ők maguk nem fognak szülni, ezért sosem tudják meg, mi az a fájdalom. Azt sem érthetik meg soha, hogy az anyjuk testéből lett kevesebb azért, hogy ők megszülethessenek, és ezt a hiányt csak úgy pótolhatják, ha vigyáznak az életükre és a testükre. Az anya napokig vajúdik, hogy kipréselje magából a csecsemőt, akit majd, ha felcseperedik, az apa felültet maga mögé a biciklire vagy a motorra sisak nélkül, attól függően, hogy Tel-Avivban vagy Ramallahban élnek-e. Ez az élet rendje. Nem is a nők háborúznak, őket csak megerőszakolják útközben, al ha-derekh.

Egy ország ismerkedik az öngyilkosság jelenségével – ez új, ilyen még nem volt, hogy fiatal életek így hulljanak a semmibe. Ami eddig a lelkibetegek előjoga volt, az mostantól minden katona számára nyitott életpályamodell: önkézzel befejezni a rövid, de intenzív földi életet Gáza pokla után. Izraelben nem jut minden családra egy öngyilkos, mint Magyarországon, ezért az izraeliek még nem tudják hová tenni, hogy van akkora szenvedés, amit már nem bír el a lélek és a mentálhigiénés intézményrendszer.

„Melyik közel-keleti országgal nem háborúzik Izrael?” – hárman dugjuk össze a fejünket a falról leesett térkép fölött. „Bahrainnal!” – Rafi betalált, ezért kiadom neki a feladatot, hogy keresse meg Bahrain zászlóját a térkép szélére nyomott országzászlók között. Iránét és Jemenét már az ötéves Nadav is ismeri. „Jorim alenu mi-Kanada? Kanadából lőnek minket?” – kérdezi komoly képpel.

Nézem a kövér Irán körvonalait – hány sovány Izrael fér el benne? Nem tudok Nadav kérdésére válaszolni, hogy melyik a Föld legkisebb országa, a Vatikán-e, Lichtenstein, esetleg Monaco. A vatikáni zászlót Nadav ismeri az Óvárosból, Lichtensteinét viszont nem találjuk – talán a cellux maradványai takarják el. Vagy nincs is ilyen ország, a hírekben legalábbis nem esett róla szó a második világháború óta. Ha megtaláljuk, odaköltözünk.