Citrom

Mi a szorongás? Kézbeveszem a teásbögrét, de csak egy pillanatra tudom megtartani, a következőben kiejtem a kezemből, a kerámia nagy csattanással törik szét a konyha kövén. A gyömbérszeletek szanaszét, a citrom húsa a farmeremen. Épp csak egy szempillantásnyira voltam ura a helyzetnek, mohóságomban mégis elhittem, hogy a jövőé is leszek: a tea elkészült, beviszem a szobába és várok, amíg kihűl aztán megiszom. A szorongás félelem a jövőtől, amit nem tudunk kézben tartani, mert rájövünk arra, hogy minden másképp van. A szorongás rendetlenség, szétdobált tárgyak a fejemben, hisz idő sincs rendet rakni, az élet mindent elsodor. Csak a szorongást nem, mert az állandó, ahhoz mindig vissza lehet nyúlni, menetrend szerint érkezik és mindig felszállunk rá.

A szorongás az unalom és a vágyakozás szerelemgyereke. Futás közben múlik el, hiszen a megkínzott testben nem fér el a lélek fájdalma. Ha érzem, hogy a testem fáj, akkor élek, de a fájó lélekről ez nem mondható el.

Az évzáró edzés előtt kivételesen női edzést tartanak a dojóban, kislányok és nagylányok edzenek a matrónákkal, azaz a velem egyívású középkorú nőkkel, akik kitartanak a küzdősport mellett ősz hajjal is. Nyolcéves-forma kislány keresi a párját a következő gyakorlathoz, odalépek mellé. „Van párod?” – kérdezem feleslegesen. „Nincs”. „Leszünk együtt?” – csak bólint válaszul. Izgalmas meccs következik, adottak az erőviszonyok, ami mégsem dönti el a harc kimenetelét. A lány túlsúlyos és már észrevettem korábban, hogy az akrobatikus bemelegítő gyakorlatokat elkezdi ugyan csinálni, de hamar feladja a küzdelmet. Ahogy áll velem szemben, meglátom benne gyerekkori önmagamat. Eljöttem edzeni, de semmi sem megy könnyen. Úgy irigyelem a többieket, hogy belesajdul a lelkem, irigy vagyok rájuk, mert nekik megy és mert soványabbak nálam, ami miatt hangosan örülnek az életnek. Mi ez a súly, ami lehúz engem?

Fél tízre érek haza, kikötöm a bicajt a kapuban, de még felettem tornyosul a három megmászandó emelet. Lassan mászom meg a hegyet, jó lesz felmenni a csúcsára, de csak akkor, ha már alszanak a gyerekek, Istenem, add, hogy legalább az egyik aludjon, tudom, hogy a kettő túl nagy kérés volna. Óvatosan nyitom ki az ajtót, a két gyerek ébren, csak Dror alszik, ez a legrosszabb variáció a nyolcból. Legalább ő ébren lenne, mert fájón hiányzik egy ölelés, amit tőle megkaphatok, ha kérem. A vacsora romjai az asztalon, a lábost beteszem a hűtőbe, a tányérokról lekaparom az ételmaradékot a szemétbe és beáztatom őket, hogy könnyebben menjen holnap Drornak a mosogatás. Ránézek az erkélyen a virágokra, kibírnak-e még egy napot locsolás nélkül. Határeset, gondolom, aztán helyettük is döntök és bátran rájuk csukom az erkélyajtót.

Meseolvasás után az emeletes ágy melletti puffon alszom el Nadav ágya mellett, aztán arra ébredek, hogy csönd van. Négyen alszunk négy ágyban négyfelé. Csak ne ma hajnalban lőjenek, csak ne ma, kérem hangos szóval, hallja meg, akinek van füle a hallásra. Aztán persze felébreszt a telefonom öt óra után, de nem kell kiugranom az ágyból mégsem, ez csak a figyelmeztetés, hogy a rakéta elindult Jemenből. A sziréna ma is elmarad, ezt a rakétát sem nekem szánták.

Évekkel ezelőtt a nyolcvan éves Nadeau Sensei magabiztosan mutatta be a technikákat az edzésen. Nem gurult, de másfél órán át állt a tatamin, tanított, körbejárt, bíztatott. Nem látszott a mozgásán, hogy az edzés végén támogatni kell majd, hogy le tudjon lépni az öt centiméter magas tatamiról a padlószőnyegre. A lépcsőn aztán karonfogva vezették le, a cigarettája füstje volt a jel, amit a lépcsőház kéményként felhozott a dojó ajtajához a másodikra, hogy a Sensei leért épségben a földszintre.

Öreg leszek, fát nevelek, kelő nappal én is kelek, nem törődöm semmi mással, csak a beojtott virággal. Siettetem a Napot, keljen és feküdjön; mint gombák, nőjenek a gyerekek, kelljen már a nagyobb cipő és ruha. Mélyüljön a ránc és hulljon ki a haj, nőjön a fül és apadjon a mell. A testem mutassa az időt, ne az óra, hogy visszanézve azt lehessen mondani, éltem és minden úgy volt jó, ahogyan megesett.