„Az élet nem mindig szép, de mindig megér egy történetet”

„A történeteim reálisak – amíg egyszer csak történik valami, és átcsúsznak a groteszkbe.” Agi Katz Regner nem ír regényeket. Ő rövid történetekben meséli el az életet – azt is, amit átélt, és azt is, amit elképzelt. Egyszerre megrendítően valóságos és pimaszul játékos. Romániában született, Izraelben él, héberül ír, magyarul álmodik. Gyerekként Szatmáron ortodox közösségben nőtt fel, felnőttként kozmetikusként dolgozik, és közben – sokak örömére – novellákat ír: túlélésről, hazáról, nevetésről, kávéról, és arról, hogy milyen érzés hetven felett is még mindig kérdezni és mesélni. Most épp nekünk.

Megtudhatunk valamit a gyermekkoráról, a szüleiről?

Édesanyámat 1945-ben deportálták Auschwitzba a testvérével. Ők és még egy fiútestvér jöttek vissza egy nagy-nagy családból, ahol hét-nyolc gyerek is volt. Édesapám munkaszolgálatos volt, Ukrajnában fogságba esett, és csak 1947-ben jött haza. Én 1952-ben születtem az erdélyi Szatmáron. Korábban Magyarországhoz tartozott, most Románia. Egyetlen gyermek voltam, ennek megfelelően nagyon elkényeztetett, szeretett. Ennek ellenére nem mondhatom, hogy nagyon boldog gyerekkorom volt, de igazából azt sem mondhatom, hogy szükséget szenvedtünk. Szatmáron román iskolába jártam, ott is érettségiztem, aztán könyvtárosnak tanultam egy évig. Mindeközben az otthoni magyar mellett a román nyelvet is megtanultam, azonban mára már sajnos egyik nyelvben sem vagyok száz százalékos.

Szatmáron jelentős volt a zsidó község?

Szatmár egy nagy zsidó központ volt. A zsidók többsége az ortodox közösséghez tartozott, de volt egy kis neológ zsinagóga is. Amikor én az első elemibe jártam, az osztályunkban a zsidó gyerekek többségben voltak. Aztán úgy harmadikos koromban fogyatkozni kezdtünk, az ötödik osztályban pedig már csak ketten maradtunk. Egyébként Szatmáron az édesapám volt a zsidó hitközség elnöke.

Mióta foglalkozik írással?

Minden az olvasás szeretetével kezdődött. Édesanyám nagyon szeretett olvasni. Talán az összes Jókai Mór-könyv megvolt neki. Később, amikor ő is alijázott, magával is hozta az összes könyvét. Tehát olyan házban nőttem fel, ahol édesanyám állandóan olvasott, és szinte minden második nap könyvtárba mentünk. Én gyerekkorom óta mindig is író szerettem volna lenni.

Mióta él Izraelben, és miért pont Izraelt választotta?

Romániában a helyzet fokozatosan rosszabbodott, úgyhogy húsz éves koromban alijáztam. Hogy miért pont Izrael? Először is azért, mert zsidók voltunk, otthon zsidó nevelést kaptam.  A szüleim azt mindig mondták , hogy Izrael a mi országunk. Minden este hallgatták az izraeli híreket, a Szabad Európa rádiót.  Akkor Romániából nem lehetett  külföldre utazni, még a szomszéd Magyarországra is alig adtak látogatási engedélyt. Szinte az egyetlen lehetőség az izraeli alija volt zsidóknak. Huszonkét évesen, 1974-ben jöttem ki Izraelbe.

Mit szeret Izraelben, és mit nem?

Ez most egy nagyon nem jó kérdés. A háború mindent megnehezít. Amit nagyon szeretek, az izraeli fiatalságot. A hazafiságukat. Azt tapasztalom, hogy sokan meg is vannak lepve, akik korábban lefitymálták az ifjúságot. Most büszkén és meghatva látjuk, hogy milyen felkészültek és milyen hittel védik a hazánkat, a hazájukat, Izraelt. Ömlik a könnyünk, hogy milyen sokan áldozzák fel az életüket is. Egyébként Izrael gyönyörű, ezt is nagyon szeretem.

Gondolom, ennyi év után megszokta már a gyermekkorától annyira különböző természeti és emberi-társadalmi környezetet.

Megvallom, nem teljesen. 51 év után is kísért a kommunista nevelés, a szabadság hiányos légköre. Mondok egy példát. A napokban kaptam az értesítést, hogy felvettek az Izraeli Írószövetségbe. Már régebben is lett volna lehetőség, de valahogy elhanyagoltam az ügyintézést. Most, a felvételi eljárás részeként, 50 szót kellett írni a jelentkezőknek önmagukról. Megírtam, hosszú lett. Aztán addig faragtam, rövidítettem, amíg pontosan ötven szó nem lett. Következtek a felolvasások. A 35 írójelölt közül senki, de senki nem tartotta be a szabályt, volt, aki háromszáz szónál is többet írt. Ezt nagyon jellemzőnek érzem az itteni mentalitásra. Mondhatják, hogy 50 szó, az emberek pedig akkor is azt csinálják, ami nekik tetszik, ami nekik jól esik. Általában nem igazán fékezik magukat, és nem igazán szabálykövetők. Ez a túlzottan szabad, már-már szabados mentalitás tőlem idegen, számomra nehezen megszokható. Persze én nem szabadságban nőttem fel, hanem diktatúrában. Én pontosan 50 szót írtam. Nagy sikerem volt amikor felolvastam, és fel is vettek. Egyébként az Izraeli Írószövetség elnöke izraeli magyar–román zsidó. Zwika Nir a neve, Kolozsvárról származik, ugyanúgy, ahogy én, beszél magyarul és románul is.

Hallhatnánk az ötvenszavas bemutatkozását?

Persze, már olvasom is: „Agi Katz Regner Romániában született, héberül ír, anyanyelve magyar, román. Könyvei: Csak ne teát, Amit csak akarsz, Rés a valóságban, Élet eredetiben. Regner érzékeny, éles szemű. Minden története apró rés a valóságra, ahol beszivárog a képzelet, a humor, a pimaszság és a merészség. Elbeszélései meglepőek, sajátosak. Mint az Élet eredetiben.”

Milyen gyakran látogat Szatmárra?

Ritkán. Hét éve voltam ott utoljára. Nem szerettem azt a várost, úgy is jöttem el, hogy soha nem megyek vissza oda. Egyébként Romániát nagyon szeretem, sokat voltunk a férjemmel turistaként az országban.

Megtudhatunk valamit a munkahelyeiről?

Az, hogy író legyek szóba sem jöhetett, amikor Izraelbe érkeztem. Egy kibucban kezdtem az itteni életem, közben technikai rajzot tanultam. Ebben egyébként abszolút tehetségtelen voltam, aztán ebben dolgoztam pár évig. Tulajdonképpen mindenhonnan kiraktak, és ezek a munkahelyek sorra tönkrementek. Ez egészen addig ment így, amíg a férjem azt nem mondta, hogy ebből elég. „Ha még sokáig dolgozol, tönkreteszed Izraelt.” Na, ezen aztán jót nevettünk mindketten. Szóval sem tehetségem nem volt ehhez a munkához, és a túlzott kötöttséget, a zártságot sem bírtam, állandóan elkéstem, és így tovább. Ezután elmentem kozmetikát, pedikűrt tanulni, és ez már sokkal inkább nekem való volt, ebben mégiscsak van esztétika is. Rövidre fogva: kozmetikus magánvállalkozóként dolgozom 35 éves korom óta, és ma is.

Ezek szerint az írásból nem lehet megélni?

Úgy látom, hogy Izraelben nem igazán. Még én fektetek be pénzt, például szerkesztőt fogadok. Sokan olvassák az írásaimat, könyveimet, de a legelső írói körökbe bejutni nagyon nehéz, szinte lehetetlen. Ezek a vezető írók biztosan megélnek az írásaikból, hiszen kiadók szerződnek velük, és a hírnevüknek már önmagában piaci értéke van, ami segíti a könyveik eladását is. Én későn, ötvenéves korom után kezdtem csak komolyabban írni, itt Izraelben. Persze rajtam kívül még nagyon sokan írnak így, saját pénzüket is az írásaik, könyveik kiadására fordítva.

Olvastam egy elbeszélését, hogy egy író a megjelenésért 2999 sékelt fizetett volna egy újságnak. Ezek szerint Ön a valóságot meséli el a novelláiban?

Igen. Úgy néz ki, hogy a történeteim reálisak, de aztán valami történik bennük, és váratlanba, groteszkbe fordul a mese. Talán nem véletlen, hogy a kedvenc íróm Örkény István. Imádom a stílusát, a fordulatait. Hozzá hasonlóan én is szeretek játszani a valósággal.

Mondjon egy példát!

A történet címe: Mirándá Mirándá ellen. Egy fogyókúrával is foglalkozó kozmetikus nő, akit már sok munkából kitettek, és most ezzel próbálkozik – egy hirdetést hall a rádióban. A kormány olyan ötletadókat keres, akik egy teljesen új adót találnak ki, mert szükség lenne új adóbevételre. A legjobb ötletadó jelentős pénzjutalomban részesül a hirdetés szerint, és az ő nevéről fogják elnevezni az új adót. Mivel a mi kozmetikusunk már régóta vágyott arra, hogy a neve híres legyen, kitalált valamit, és az ötlete lett a nyertes. A győztes ötlet a következő volt: az izraeli emberek külföldön is nagyon szeretnek jól enni, és a legtöbben meg is híznak a vakációjuk vagy üzleti útjuk során. Az ötlet szerint az utazók súlyát ki- és beutazáskor lemérik, és aki meghízott, minden plusz egy kilogramm után 1000 sékel adót fizet. Erről a nyertes adóról a nő férje hazafelé, az autórádióból értesült. Amikor belépett, a felesége boldogan akarja mondani a sikerét, de a férfi megelőzi, hogy most hallotta, hogy egy nagyon hülye valaki micsoda adót talált ki, és elhatározta, gondolkozni fog egy ellenadó bevezetésén. A felesége pedig ezután meg sem szólalt.

Tulajdonképpen milyen nyelven ír? Héberül vagy magyarul?

Héberül. Most jelent meg a negyedik könyvem Élet eredetiben címmel. Még egyik sincs lefordítva magyarra, pedig szeretném, ha magyarul is olvashatnák őket.

Regényeket is ír?

Nem. Elbeszéléseket írok, ez az én stílusom, műfajom, ebben érzem jól magam. Ebben a formában nagyon változatos történeteket tudok átnyújtani az olvasóknak.

Ismét kérhetek egy példát?

Természetesen. Egy fáradt férfi ül a fotelben, mert milyen nehéz ma férfinak lenni: segíteni a feleségnek, a gyerekeket hozni-vinni, úgyhogy egy kis vakációra vágyik. Nem akar elmenni sehova, csak ül otthon. Egyszer csak egy fali képről leszáll egy varázsló, és megkérdezi, hogy mi szeretne lenni. Ő pedig azt válaszolja, hogy egy sziámi macska. Erre macskává változik, és ezzel megkezdődnek a hihetetlen bonyodalmak.

Kik a kedvenc izraeli írói?

Vannak többen is, de kiemelem Jonathan Geffent, őt nagyon szeretem. Gyerekverseket is írt, zenét is szerzett. Persze Efraim Kishont is nagyon szeretem, megvannak a könyvei, láttuk a színdarabjait.

Ön hogyan áll a humorral?

Az én elbeszéléseim egyszerre komolyak és szórakoztatóak, a humort pedig az élet sójának tartom. Remélem, az olvasóim is tudnak nevetni a történeteim egyes fordulatain, vicces szereplőin. A Strici című novellám női főhőse nincs megelégedve a házasságával. Elhatározza, hogy szerez magának egy stricit a férje mellett, ebből aztán nagyon mulatságos helyzetek keverednek ki. Az első könyvem kiadásáról is van egy nagyon humoros elbeszélésem. Röviden: szeretem a humort, a vidámságot.

Mi a kedvenc hobbija?

A menyem egyszer három dologgal mutatott be: szeretek kávét inni, utazni és írni. Kávéban az eszpresszót, az utazásban a kalandot, és sokszor az írásaim ihletőjét.

Az ihlet fontos az íráshoz?

Nem túl régen voltunk Magyarországon, Hévízen. Visszafelé a repülőtéren beszélgettem egy nővel, és ennek hatására megszületett egy novella ötlete. Meg fogom írni, és sokan azt gondolják majd, hogy micsoda képzeletem van, pedig csak lehajoltam az utcán heverő témáért.

A kávéról is írt már elbeszélést?

Régen egy kávéházról, de a szívemnek legkedvesebb az askenázi esküvőről írott történetem. Ül egy pár a kertben és kávézik. A valóságban ezek mi vagyunk a férjemmel, nekünk is van egy szép kertünk. Egyszer a fiunk – mármint az elbeszélésbeli fiú – telefonál, hogy nősül. Nagy az öröm, aztán Lág Báómerkor, az öröm és a tüzek ünnepén ismét hívja a szüleit, hogy megvan az esküvő helyszíne, ahová legalább négyszázötven embert kell meghívni, és írják össze a vendégeiket. A szülők azonban mindketten holokauszt-túlélők, és szomorúan számolják, hogy a volt nagy családjaikból még a barátokkal együtt is csak hetvenen vannak életben. Közben a televízió képernyőjén látnak egy marokkói asszonyt, aki a riporter kérdésére azt válaszolja, hogy minden évben idejönnek az ünnepre Meronba, a családdal, százan. Akkor az elbeszélésemben az anya – a valóságban én, mert így történt – felkiált: „Ezeket hívjuk meg a fiúnk esküvőjére, mint család!” Innen aztán tovább kanyarodik, szétárad a mesém.

Milyen kertje van?

Tele van színes nyári virággal, a vinkával, termő narancs- és mandarin-, valamint különböző egzotikus fákkal.

Ez akkor egy kis ihletadó édenkert. Vagy maga a Kánaán?

Az ihlet nekem nagyon fontos. Történik valami, és jön az ihlet. Már említettem a hévízi utunkat, amikor a repülőtéren beszélgettem egy asszonnyal. Azt mesélte, hogy ő Rogaskából, egy szlovén gyógyfürdőből jött, és az olyan fantasztikus, hogy nézzem meg: az ősz haja fekete lett a csodavíztől. És ekkor elkapott az ihlet: ezt meg kell írni.

Hol jelennek meg az írásai?

Mostanában az Izraelinfo internetes közösségi oldalon, aztán felolvastak tőlem történeteket a Reshet Bet rádióban, Jeruzsálemben, készítettek velem interjút a YouTube-csatornán, továbbá részt veszek író-olvasó találkozókon, könyvtárakban és másutt is.

Megtudhatunk valamit a családjáról?

A férjemmel élek, ő Budapestről származik. Két gyerekünk van, egy fiunk és egy lányunk. A fiunk az üzleti életben magánvállalkozó. Neki két kislánya van. A lányunk szociális gondozó, tőle három unokánk van.

Írói tervei?

Nem kell elfelejteni, hogy hetvenhárom éves vagyok, de terveim természetesen vannak. Több ötlet van a fejemben egy újabb kötethez, de a negyedik könyvem forgalmazása is sok munkát kíván, úgyhogy van mit csinálnom. Aztán továbbra is szeretnék sokat utazni – ha lehet.

Köszönöm a beszélgetést.