„Az egész életem itt van előtted kiterítve, hogy csinálod?” – mondom Simonnak, aki közben az asztalt nézi, talán a múltam mozaikdarabjait állítja sorba a tekintetével a két bögre, a hamutartó, a csavarkulcs és a telefonja közé eső szűk helyen az abroszon. Simon erkélyén muskátlik integetnek, szárukat a kifeszített spárgának támasztják, így emelnek falat közte és a világ közé. Barlangba jövök, amikor megérkezem hozzá, de az ajtón azért kopogok. Két farkas kerülgeti egymást a találkozáskor, egyelőre csak annyi biztos, hogy biztonságosabb volna az életünk egymás nélkül. „Nem csinálok semmit” – válaszolja, majd kifújja a füstöt, „de legközelebb csak akkor gyere hozzám, ha nem otthonról menekülsz.”
Minden összeáll hirtelen. A kettészakadt életem középpontjában állok épp: a Simon erkélyére való megérkezést megelőző idő és az azután következő hetek vagy hónapok metszéspontján, bár ilyen messzire nem lehet előre látni abban az országban, ahol nem tudjuk, mit hoz a következő reggel, és ahol minden állandóságra való vágy és akarat öncsalás. Ahol csak a szorongás és a hírfolyam állandó, no meg a kettőt összefűző körkörös gondolataink. Úgy forgunk a saját tengelyünk körül, berögzöttségeink és az ország foglyaként, mint a ringlispíl és a bolondok.
Gyalog megyek haza a belvárosból, a szél kifújja a ruhámból Simon füstjének szagát – ezt képzelem. A titok olyan súly, ami rengeteg energiát felemészt, ráadásul összehúzza a koszorúeret, vastagodik az ér fala, szűkül a véráram útja. Kórház, műtét, lábadozás a sorrend, ha szerencsénk van és időben észrevesszük a bajt. Vagy kitolhatjuk az egészet és legyinthetünk rá, aztán egy szép napon salátakészítés közben elegánsan összeesünk a konyhában, visszük magunkkal a titkainkat, megtisztítva a világot saját magunktól. Minden választás kérdése, az is, hogy elmentem Simonhoz és az is, hogy most eljöttem tőle. Úgy élek, mintha érteném a választásaimat, pedig újra és újra rá kell jönnöm, hogy mégsem választok soha semmit.
Hazafelé tartva kilépek a Keren Hayesod úton, körbevesz a mindennapi, szétaprózó élet. Óvatosan megyek át a zebrán a buszsávnál, mert mindig a másik irányból jön a busz, mint ahonnan várom – ütöttek itt már el babakocsis anyukát. Bal–jobb–bal, forgatom a fejemet, mint Kutyus a „Közlekedj okosan!” című könyvben. Ha még fel tudom idézni magamban Kutyus és Cicus alakját, akkor én én vagyok, hiába Simontól jövök és Drorhoz tartok, mégis van átjárás a régi és az új életem között. Akkor tehát van közös pont és vonatkozás, lehetek anyuka és szerető egyszerre.
„Simonnál voltam” – kiabálom túl a vízforraló hangját a konyhában. „Tudom.” „Semmi extra. Ez már megint rólam szól, nem rólad.” „Magamnak nyitottam ki a házasságot, nem neked.” „Akkor csukd vissza” – válaszolom, bár nem százas, hogy Dror vágja-e Pandóra mítoszát. Pandóra kinyitotta a szelencét, és minden baj a világra szakadt. Mire visszazárta, egyedül a remény maradt a szelence alján, amit nem értettem sohasem. Pandóra halandó volt, nem isten, tehát már meghalt és a szelencét sem fogja kinyitni soha többé. Hogyan kaphatunk így a reményből, ha kéretlenül is? A remény és az idő a szeretők egymástól elválaszthatatlan szövetségesei. Így, hogy a remény örökre elveszett, a szerelmeseknek be kell érniük a múló idővel – sovány vigasz a kövér legelőre éhes vadnak.
„Szep vadj, djonyoru vadj, Madjarorszag” – hallom Drort a leszállás után, a dallamot is énekli hozzá. Erre osztanak vajon magyar állampolgárságot? Második napja vagyunk itt, második napja hallgatom tőle óránként, hogy itt maradunk, Izrael passé, nem élhetünk tovább háborúban, elég volt. „A háborút Magyarországon más eszközökkel vívják” – mondom neki, de meggyőzni nem akarom semmiről, igazat adok neki. Csak azzal nem számolunk, hogy ha augusztus végén visszamegyünk Izraelbe a szektások közé, nekünk is hívőkké kell válnunk, más út nincs.
Itt minden lassú, az emberek mozgása és reakciói. Fékeznem kell magamat folyton, hogy ne legyek túl sok, túl harsány, túl vad. Kik vagytok ti, magyarok? Visszafogadtok-e magatok közé, ha hangosabban beszélek, mint ahogy ti kiabáltok? Miért kellett elmennem innen, ha egyszer itt nekem jó? A gyerekek is nyugodtabbak, ki érti ezt, pedig ők nem a háborútól és a stressztől mentes múltjukba kapcsolnak vissza, mint én. Találkozom a párhuzamosan futó önmagammal, kattan a váltó, a vonat simán és zökkenőmentesen folytatja útját. Akkor itt fogunk élni. A következő három hétben biztosan. „Miben különbözik Magyarország Izraeltől?” – kérdezem Rafit harmadnap. „Több a hely.” A Duna épp tetőzik, a parti fák koronájának ezüstzöldje és a fehér felhők közötti sávban felragyog a kék ég a távolban – hazaértünk.
Köszönjük támogatásotokat, ez tart életben minket! Ha szerinted is szükség van az Izraelinfóra, csatlakozz a támogatóinkhoz itt. Minden más támogatási forma itt.
