Lenyeltem egy szúnyogot, nagyobb volt egy lónál. Futás közben történt a Duna-parton a Leányfalu felé vezető bicikliút mellett, ahol a lábakon álló faházakat felváltották a lábatlanul terpeszkedő kőházak. A tizenegyes út zúgásával versenyt ciripelnek a tücskök, vége a hosszú alkonynak, gyorsítok a tempón, hogy hazaérjek, mielőtt az ártér rámsötétedik. „A szúnyog rámcsípett, én meghalom” – kiabálja Nadav a nappaliban, amikor belépek a házba. A harmadik Magyarországon töltött héten már nem keveri a hébert a magyarral, a szintaxist majd átvesszük jövőre.
Rafi átjár a szomszéd fiúkhoz. A szülők mindketten mérnökök, akik Németországban dolgoztak, majd úgy döntöttek, hogy hazaköltöznek. Könnyű volt az átmenet. Kisimult arcok és nyílt tekintetek, szőke fejű gyerekek. A párhuzamos életem már nem csak az enyém, ezen a nyáron a gyerekek is megkettőzik magukat. Saját emlékeik vannak Magyarországról, a tengerentúli másik világról, ahol a kurta farkú malac túr, és ami úgy lett észrevétlenül az övék, hogy már soha többé nem lehet elvenni tőlük. Mese-Magyarországon élhetnek majd egyszer magyarként, ha szeretnének. Illetve ha akarnak, mert ők héberből fordítanak, „ani roce” és nem „hajjiti roce”, mert így nem mondja senki. Elég, ha Rafi megtanul halkabban kiabálni és máris nem kell majd Izraelben a kilencmillió izraeli egyikeként felnőve élete végéig kétmillió gázai arabot örökbe fogadnia és etetnie.
A szőke fejek közül még kitűnik a barna szín, de idő kérdése és kiszőkül Rafi feje is. „Mikor megyünk Izraelbe?” – Nadav hangja szakít ki a tűnődésemből. „Hiányzik a légiriadó?” – kérdezek vissza gonoszul. „Neeeem, a ház, a legó” – válaszol dühösen, miközben összehúzza a szemöldökét és ökölbe szorítja a kezét. Nadavnak az otthon hiányzik, de ezt a szót nem ismeri. Az otthon melege és szaga, az ismerős környezet, az utca a kiszáradófélben lévő pálmafával és a három emeletes, jeruzsálemi kővel borított házunk, ahol tágas légópince várja a látogatókat, no meg a szombat bejövetelére figyelmeztető sziréna hangja is talán, mert mindez Jeruzsálemhez tartozik, ahol élete első öt évét leélte. És hogy még hányat fog, az Drortól és tőlem függ, no meg a gondviseléstől, de minderről Nadav nem tud. Az ő számára az otthon az a hely, ahová mindig haza lehet menni, mert mindig volt és mindig lesz.
A történelem azoknak a szerény története, akik nem mentek el időben, olvasom Paul Lynchnek a polgárháborúba sodródó diktatorikus Írországról szóló regényében. A történet a négy gyerekes anya hangján szólal meg, akinek a férjét eltünteti az állami terror, de a család élete folytatódik, mert az élet erősebb, mint a halál. A valóság mindig itt van előttünk, de nem látjuk, mert ha látnánk, olyan mélységet kapna, amiben nem élhetnénk többé.
Úszom az árral a Dunában, de az örvényt kikerülöm. Egy hét a világ, aztán újra beledőlünk a hétköznapokba, mint az ugró, aki felsőtestét a szélnek támasztva tárt karokkal kidől a hídról, mintha öleléshez készülne, de a levegő nem elég erős, hogy megtámassza. Az ugró lábán rugalmas kötél van, ami visszarántja és felhúzza a magasba. Engem mi fog megtartani? A Simon nélkül élt izraeli életemben minden történet csonka, amiből épp a legfontosabb részlet hiányzik, de még csak azt sem tudom, hogy mi az, íz vagy illat, szó vagy gondolat? Az élet esszenciája, valami, aminek a létezéséről Simon nélkül nem is tudnék, de ami mégis van, mert Simon is van valahol, csak nem velem. A félig élt napok félvalósága, a beszűkült tudat szűkölése, meddig még. Simon szemével nézem a mozit, ami az én szemem előtt pereg, és a film nem akar véget érni. Bekötött szemmel ping-pongozom, veszítek, mégis folytatom, csak ne legyen vége soha.
„Beíratjuk a gyerekeket az itteni suliba?” – kérdezi Dror, „Nem” – válaszolom neki reggel, délben, este és ma ráadásul éjjel is, mert Dror nem tud aludni a szteroidtól, amit a Balatonban összeszedett csalánkiütésre kapott a bőrgyógyásztól. „Jövőre nem megyünk a Balatonra” – mondja, mielőtt elalszik és én meghajtom a fejemet az akarata előtt, pedig tudom, hogy csak le kellett volna zuhanyoznia a balatoni fürdőzés után. Fájdalmas a búcsú, de Izrael nem várhat ránk tovább. A gázai állóháború folytatódik, ugyanaz, amit csiki-csukinak hívtunk a malomjátékban: ha volt három egy vonalban álló bábunk, levehettük az ellenfél egyik bábuját, mi erre kiléptünk a malomból majd vissza ugyanoda, hogy újra egy sorban álljon a három bábu és újra levehessünk egy ellenséget, mert így játszottam a fiúkkal régen, amikor még egy haza volt és egy család, papa-mama-gyerekek, csupa szív, szeretet.
Köszönjük támogatásotokat, ez tart életben minket! Ha szerinted is szükség van az Izraelinfóra, csatlakozz a támogatóinkhoz itt. Minden más támogatási forma itt.