Blue

„Nem jött össze. Legközelebb találkozunk.” Vannak mondatok, amelyek ütnek, ez az. Most vagyunk itt Magyarországon, a „legközelebb” most van. Ha Izrael július közepén támadja meg Iránt, és nem egy hónappal előbb, akkor a jeruzsálemi Teddy park szökőkútjában fürödtünk volna augusztusban, és nem a Dunában. Mi ez az európai hübrisz, amivel mindenki úgy tervez a holnappal, mintha már a ma lenne? A békében élő európaiaknak repülőjegyet vásárolva eszükbe se jut, hogy nem fognak tudni elutazni nyaralni. Nem csinálsz B-tervet, mert minek, az elképzeléseidnek egyedül a bankszámlád egyenlege szabhat határt.

Átfutom még egyszer az unokatesóm üzenetét, talán félreértettem valamit, és ott van mégis, amit olvasni szeretnék: „De jó, hogy itt vagytok, nagyon izgultunk értetek. Találkozzunk minél hamarabb, hogy elmondjad, min mentél keresztül.” A szavak hiánya fáj, de ezt a fájdalmat én okozom magamnak. Magyarország zárt világ, ami éppen az országhatárainál végződik. Ne feszegessük a magyarok határait se, mert pórul járunk, Trianon emléke él.

Kihúzom a teraszra a műanyag széket, és hallgatom a kert zajait. Megvan a helyem a térben, nagyobb, mint ami valaha Izraelben lesz. Ha kirándulunk az erdőben, a gyerekeim úgy jönnek utánam, mint a kacsák, a zsigereikben érzik, hogy a mama ide tartozik. Messziről nézem Rafit, ahogy felmászik a Kacsakőnél egy fára, és két emelet magasban himbálja magát. „Ha önállóan mászott föl, le is tud majd jönni” – mondja mellettem Pikler Emmi a fiam mozgását követve a szemével, de ezt csak gondolom. Pikler harmincegy éve halott.

Azzal kell együtt lenni, akivel lehet, szuggerálom magamnak, de miért az ellenállás felé megyek mindig? Miért kell mindig várakat ostromolni, kőzáporban rohamra indulni. Vitorla leszek, a vásznamat feszíti a szél, pengeéles a testem, ha van szél, akkor van szélirány is, csak bele kell fordulnom. A kajakon nincs vitorla, de a jó szemű kormányos mégis tudja, hol erős a sodrás. Minél nagyobb a súlyod, annál gyorsabban visz a folyó. Utoljára nézek rá a Dunára a partról, aztán mégis újra látom a Margit hídról. Nehéz elbúcsúzni attól, aki visszavár.

„Ma ze ha-raas ha-ze?” Mi zörög? A Bluebird gépét nem a szél repíti Izrael felé. Zúg a szerkezet, a mellettem ülő fejkendős, termetes mizrahi nő nekem szavaz bizalmat a kérdésével. Rámosolygok, de nem tudom, hogy sikerül-e megnyugtatnom. Eilat–Jeruzsálem buszjárat a felhők fölött tízezer méteren, nekem bejön. A légiutas-kísérőket a felszállás óta nem láttuk, mert nem akarnak tőlünk, utasoktól semmit, se etetni-itatni minket, se eladni nekünk valami nélkülözhetetlen kacatot euróért. A turbulenciánál azért ellenőrzik, hogy be vagyunk-e kötve. A leszállásnál nincsen cső, a repülőhöz tolt lépcsőről visszanézve látom csak meg, hogy milyen öreg a gép. Akkor ezért hallottuk a hangját menet közben.

A reptéren taxiba ülünk. Az Abu Gosh-i taxisból olyan életerő sugárzik, mint senkiből, akit az elmúlt hónapban láttam Magyarországon. Biztos kézzel vezet a vonzóan szőrös, barna bőrű karjával, bár mind a két keze a kormányon lenne. A rádióból amerikai pszichedelikus rockzene szól, ez illik most ide, kezdődik a hallucináció. Izrael kopasz és öreg, pedig nem is olyan régen még az övé volt a jövő. Végtelen gitárszóló szól az éterből, Nadav elalszik az ölemben, Dror és Rafi a sötétbe bámul az ablakon át. Jeruzsálem fái integetnek, híd van, de folyó nincs, átmegyünk alatta, mert mi vagyunk a sodrás. Kiszárad a szám, a sivatagba jöttem vissza, nagysokára megértem ezt is, tevék helyett taxik szelik át az éjszakát.

Elsejével kezdődik a tanév, Rafi új tanárt és terapeutát kap, Nadav új óvodában kezdi az évet az iskolához tartozó előkészítőben, ahová csak a nagyok járhatnak, ezt minden ötéves gyerek tudja. Hat éve Nadav nem volt sehol, de még tizenhárom év, és nagykorú lesz, azaz még egy bar micványi idő, és mehet Isten hírével katonának vagy tűzoltónak. Igaz, jobban illene hozzá, ha a kertek alatt furulyázna majd szűrben és bő gatyában vadakat terelve, de addig még sokat kell álmodni és szeretni.