Kéz

Melyik kezét fogjam meg, hogy ne menjen el? Azt, amelyik a hasa alatt lóg. Minden elválás szakítás, az élet győz: virágot kell locsolni és a szőnyeg alatt is fel kell takarítani, amihez mindkét kezemre szükségem van. Felteszem Nadavot a hátsó ülésre, feltekerek a hegyre és betolom őt az állami óvodába, hogy elkezdhesse a felkészülést a nagybetűs életre. Meitalt, az új óvónőt már Nadav is mélytál-hamutálnak hívja, ahogyan én, de szigorúan csak otthon, a négy fal között.

Úgy függök Simontól, mint ő a fűtől, csak nekem nincsen mit kifújnom a számon. Ezen majd a jövőben változtatnom kell, legyen egyenlő a játszma. Tanulmányozom a 12 lépést, de még nem értem a nulláról az egyre. Az Emek Refaimon kivágták a fákat a villamos építése miatt, a megmaradtak „ec le-simur” táblával a nyakukban várják az első villamost, „védett fa”. Ugyanaz a kéz tépte ki a fát gyökerestől, amelyik megőrzi – vajon mit mond ez a jövőnkre nézve? Öntsünk betont mindenhová, mert abban van a jövő, ami Gázában kezdődik. Most vagyunk a nullánál, és egy ország hiszi, hogy onnan csak felfelé vezethet az út, mert mindenki beszívott egy életre, vagy iszik – egyedül így lehet elviselni azt, ami van.

Az országnak az a fele, amelyik látja a nullából mínuszba hajló teret, már csomagol, ha egyelőre csak fejben is. Dror csütörtök esti dumapartnereinek egyike, Jonatán, a tartalékos katona negyvenhat évesen vonult be, hogy megvédje az országot. Ezt a célt az elmúlt hónapokban az izraeli hadsereg azzal próbálta elérni, hogy a Hamaszt távol tartotta a segélyektől, akár úgy is, hogy egy utcányi házat ledózerolt: a történetet Jonatán fennhangon meséli Jeruzsálem belvárosában, csütörtök éjjel, az utcára kitett asztal mellett ülve. „A haverjaim a seregben nem értik a naivitásotokat. Nem értitek, hogy meg kell védenünk magunkat? A Hamaszt meg kell semmisíteni” – mondja, majd iszik a Goldstarból, az izraeli Kőbányai világosból. „Illúzió” – mondja Dror a többiek helyeslésétől övezve. „A gyerekeitek be fognak vonulni?” – kérdez körbe Dror, amire jobbára hümmögés a válasz, senki sem veszi fel a kesztyűt. Az ördögi kör óriáskerékként mered az égbe, és nincs belőle kiszállás.

Megrészegülök a részegségüktől, pedig csak szódát iszom, mire a társalgás új irányt vesz: az AI elnevezése rossz – mondja egyikük –, mert egy kutya is intelligensebb nála. „Az amerikaiak már most is AI-ban tolják az életet, mert csak azt a problémát ismerik, amire van megoldásuk.” – Az asztalon fekvő csipszes zacskóból csipegetem a maradékot, miközben beszélek. Senki sem válaszol. Hazaindulunk, Jonatánnal kezet rázok, miközben felállok, mégiscsak ő tesz közülünk legtöbbet azért, hogy Izrael élhetetlen hellyé váljon. Igaz és hamis összecsúszik, mindegy, ki mit gondol vagy érez, az intelligenciánkat a chat jármába hajtjuk. Még pár év, és nem tudjuk majd megkülönböztetni az igazat a hamistól, amiben eddig fel nem ismert lehetőség szunnyad: az AI fog véget vetni a „közel-keleti konfliktusnak” becézett esztelen vérontásnak, hiszen zsidónak és arabnak egy igazsága lesz, ha az hazugság is.

A Tshernikovskyn elkészült a járda, amíg nem voltam itthon. Azért ott biciklizem, mert az úttesten nem férnék el a két sávban bedugult autók mellett. Ma reggel munkába menet egy autó akart elütni, ami a szokásos arány. A Palmahon egy kiscica a parkoló autó kilincsére kötött sárga szalaggal játszik, elképzelem, ahogy összekarmolja a fényezést – ez a tulajdonos jutalma a túszokért kifejezett szolidaritásért.

A munkahelyemen Noam behív az irodájába. Úgy nézünk egymás szemébe, mintha hiányoztunk volna egymásnak. „Miért jöttem vissza Magyarországról?” – kérdezem tőle sápadtan. Úgy válaszol, mintha közeli barátok volnánk: „Szereted a munkádat, és kapcsolódsz az itt dolgozókhoz. A gyerekeid is ide tartoznak.” – Haha, erre muszáj nevetnem, a gyerekeim azért élnek itt, mert én itt vagyok, helló, ne keverjük a szezont a fazonnal. „Épp Shai Nitzannal utaztam a liftben, rákiabált egy terhes nőre, hogy ne telefonáljon a liftben a sugárzás miatt” – hozom fel a történetet, ami a szívemet nyomja. „Ilyen emberek minden országban vannak.”

Nem fogom azt mondani Noamnak, hogy miatta jöttem vissza Izraelbe, hogy az iráni ballisztikus rakétákat várjam szukkotkor, mert hazugság volna. Felállok a székből és búcsút intek neki, ő pedig utánam szól, de nekem mennem kell, mert sürgős dolgom van: szét kell szálaznom az összefacsarodott szívem összekuszálódott rostjait. Kopik a cipőm talpa, ahogy a folyosón a szobám felé tartok, és a farmerem ott, ahol ráülök. Ennyi nyomot hagyok a világban, ami óriási privilégium. Nem kell, hogy lássanak és halljanak, meghúzhatom magamat az irodám odújában, ahol nem nekem kell meghúznom a ravaszt.