Az izraeli film legnagyobb ünnepe idén nem pusztán moziról, művészetről és vörös szőnyegről szólt – hanem háborúról, széttépett társadalomról, nemzetközi bojkottokról és politikai üzenetekről. A gálán két alkotás emelkedett ki: „A tenger”, amely az év legjobb filmje lett és Izraelt képviseli majd az Oscaron, valamint a „Nanadoori”, mindkettő öt-öt díjjal.
De a díjátadó legnagyobb története nem a díjak száma, hanem az, hogyan lett a filmfesztiválból tükröt tartó fórum egy ország lelkiismereti válságában.
„A tenger” egy palesztin kisfiú első tengeri útjáról szól – pontosabban arról, hogy ezt az utat egy katonai ellenőrzőpont meghiúsítja. A film rendezője, Shai Carmeli Pollak saját bevallása szerint nem politikai pamfletet akart forgatni, hanem egy emberi történetet, amelyben a politika csak a háttér. Csakhogy a mai Izraelben már önmagában a választott nézőpont is politikai állásfoglalásnak számít.
A 13 évesen felfedezett amatőr színész, Mohammad Ghazawi lett a fesztivál történetének legfiatalabb legjobb férfi főszereplője. A közönség állva tapsolt, amikor arab nyelvű köszönőbeszédében azt kívánta: „Minden gyerek élhessen háborúk nélkül.”
A színpadon egymást váltották a politikai üzenetek. Uri Barbash, aki életműdíjat vehetett át, a társadalmat szétszakító „oszd meg és uralkodj” politikát támadta. Egy másik díjazott, Khalifa Natour üzenetben tudatta: „A népirtás árnyékában a színház és a film is eltörpül.”
A taps és a felháborodás vegyes reakciói azt mutatták: a kultúra maradt az utolsó tér, ahol még lehet kiabálni, sírni, reménykedni – és közben vitatkozni arról, mit jelent ma izraelinek lenni.
A kulturális miniszter, Miki Zohar azonnal jelezte: szerinte az Ophir-díj nem a társadalomról szól, hanem „a hadsereg rágalmazásáról”. Azt is kilátásba helyezte, hogy a közpénzek elosztását úgy alakítja át, hogy „csak az izraeli közönség által kedvelt filmek” kapjanak támogatást. Más szóval: a filmipar legyen szórakoztatóipar, ne lelkiismeret.
De Pollak frappánsan reagált: „Én is Izrael része vagyok. Csak másképp szeretem az országomat, mint ők.”
A háttérben ott feszül az izraeli film nemzetközi elszigetelődése is. Több mint négyezer filmes írt alá bojkottfelhívást külföldön, míg otthon a kormány vádolja az iparágat a „palesztin narratíva erősítésével”. Ebben a szorításban született meg egy olyan gála, ahol minden második mondat a túszokról, a háborúról és az emberi méltóságról szólt.
És talán itt van a film ereje: hogy még akkor is képes történeteket mesélni, amikor minden történetet meg akar fojtani a zaj – a fegyverek zaja, a politikusok zaja, a propaganda zaja.
Az Oscar nem fogja egyik napról a másikra megváltoztatni Izrael nemzetközi imázsát. De ha „A tenger” valóban eljut a világ közönségéhez, akkor egy palesztin kisfiú tengervágyán keresztül mutathatja meg, hogy ez a vidék több mint túszdráma és rakétatámadás. Hogy a legmélyebb politikai konfliktus is emberi sorsokból áll.
Ez a film talán nem Izrael hivatalos arca. De nagyon is Izrael egyik arca. És ha az Ophir-gála valamire rávilágított, az az, hogy az izraeli kultúra él, rúgkapál, kiabál – és éppen ezzel bizonyítja, hogy még mindig demokrácia vagyunk.
Szemlézte: Frank Péter
Salátakisérletező fotós grafikus túrázó blogger, az Izraelinfo alapító főszerkesztője
Köszönjük támogatásotokat, ez tart életben minket! Ha szerinted is szükség van az Izraelinfóra, csatlakozz a támogatóinkhoz itt. Minden más támogatási forma itt.
