Mindig azt hittem róla, hogy férfiakat fal fel főételként, és férfiakat kortyol a kávéházakban – só és cukor nélkül. Csak amikor beléptem a fürdőszobájába, értettem meg: minden nő közül, akit ismertem, ő az egyetlen, aki egész életében hűséges maradt ugyanahhoz a férfihoz. Egy pillanat alatt omlott össze bennem minden, amit róla képzeltem.
Sok évvel ezelőtt együtt jártunk egyetemre, a bölcsészkarra. Az elején flörtölt velem, majd amikor biztos volt benne, hogy megigézett, kijelentette: barátok vagyunk.
– Tudod mit? Ma nagylelkű leszek, hajlandó vagyok többre is gondolni… talán holnap az leszek, amire vágysz – mondta, s egy könnyű puszit nyomott az arcomra. – Jó lesz, édes? – trillázta énekhangon.
Barátok, ugyan! Ez a „holnap” sosem jött el, de a szemei fogva tartottak. Hol közel húzott, hol eltolt. Láttam magam előtt, ahogy mindig továbbáll a következő férfihoz, én pedig csak reméltem: talán holnap, talán…
Az évek során együtt jártunk múzeumokba, számtalan kulturális eseményre, pletykáltunk az egész világról, de én csak a „jó barát” maradtam. Ő pedig… mi volt nekem?
Az utcán gyakran láttam más-más férfi oldalán. Azt gondoltam róla, hogy kórosan hűtlen, határok nélküli nő. Talán épp ezért vonzott annyira. De tudtam: ideje továbblépni, és megtanulni igazán szeretni.
Feleségül vettem Almát, a világ legcsodálatosabb nőjét, egy szociális munkást. Meséltem neki róla, és Alma rögtön átlátott mindent: hogy vágyom rá, hogy nincs esélyem nála, és hogy ez egyfajta megszállottság, amit akár ki is lehet használni egy kis pikáns játékra a házasságunkban.
Alma beleegyezésével kapcsolatban maradtam vele, sőt gyakran meglátogattam szerény otthonában is. Közelsége mindig elbűvölt. Beszélgettünk irodalomról, művészetről, Almával pedig olyan filmekre is elmentem – főleg régi francia alkotásokra –, amelyeket ő ajánlott.
Aztán egyszer, egy régi francia film kellős közepén, mikor a hatvanas évek szívtiprója suttogott szenvedélyesen a hősnő fülébe, Alma odahajolt hozzám, és a fülembe súgta:
– Ideje véget vetni a kényszeres vágyakozásodnak iránta.
– Kire gondolsz? – kérdeztem, mintha már elfelejtettem volna.
– Feküdj le vele! Talán már holnap! – erősködött feleségem. – És lezárjuk egyszer s mindenkorra. Akkor majd mi is normális pár lehetünk.
– Jó, megpróbálom – suttogtam, és halkan nevettem. Micsoda? Tényleg beleegyezne?
A film utolsó képe: a gyönyörű főhős távozik, a vásznon pedig vékony fehér betűk jelennek meg: „FIN”. Talán tényleg holnap… Talán sikerül rávennem, hogy egyszer, egyszeri kalandként… Alma kedvéért. Hiszen amikor meghív magához, legtöbbször a konyhában ülünk kávé mellett, és én úgy érzem, világosbarna szemében mindig nyílt meghívás csillog. Pupilláiban pedig ott sorakoznak azok a férfiak, akikkel valaha megosztotta az ágyát.
Alma innentől gyakran kérdezte játékosan, többes számban:
– Na, végeztünk már ezzel a kényszeres vágyakozással?
– Nem, még nem… talán holnap – feleltem zavartan kuncogva. Nehéz volt lemondani arról az izgalomról, amit a beteljesületlen vágy adott, és minden találkozáskor elhalasztottam a véget.
De egyszer, a konyhájában a kávé mellett, elhatároztam: ma lesz a nap. Igaza van Almának. Megérdemeljük, hogy normális pár legyünk.
Odahajoltam hozzá, és a fülébe súgtam a kérést, amitől annyira tartottam. Féltem, hogy ugyanúgy elutasít, mint régen, amikor még fiatal egyetemisták voltunk.
Nem látszott meglepettnek.
– Jó lesz, drágám – mondta dallamosan, ugyanazzal a hangsúllyal, mint egykor. Szeme egy pillanatra összeszűkült, majd hozzátette:
– Nem akarsz előbb vécére menni?
– Tessék? – kérdeztem értetlenül.
– Pisilni. Nem kell előbb pisilned? – kérdezte, és a fürdőszoba felé terelt.
Az ajtó becsukódott mögöttem. A falon egy poszter lógott: Alain Delon1 nézett rám a régi francia filmből, amelyet ő ajánlott, és amelyet Almával együtt néztem. Minden idők férfija. Feje fölött női kézírással, kígyóként kanyargó, élénkvörös betűkkel az állt:
„Csak téged szerettelek, és örökké szeretni foglak!”
A színész mosolygott rám a képről. Mosolya szelíd és tiszta volt, minden irónia nélküli. Fiatal és gyönyörű, ahogy a filmben. Mindig is irigyeltem őt. Minden nő szerette, de végül mind megcsalta. Csak ő maradt hűséges hozzá.
Visszamentem a konyhába.
– Alain Delon?
Sietve távoztam, miközben csilingelő nevetése végigkísért az egész utcán.
Héberről fordította: frankpeti
- Alain Delon francia–svájci színész és üzletember volt (1935–2024). ↩
Agi Katz Regner izraeli író. Első könyve, a „Csak ne tea” széles olvasóközönséget hódított meg, akik további műveket kértek tőle. Azóta megjelent két újabb kötete.
„Egy fiatal, 61 éves, kezdő író vagyok, aki valóra váltotta gyermekkori álmát, hogy író legyen. Az utam nem volt könnyű, és ennek egyik oka az, hogy a héber nem az anyanyelvem, valamint néhány más nehézség is akadályozott. A romániai Szatmárnémetiben születtem, és amikor hatéves voltam, a nagynénjeim megkérdezték tőlem: ‘Mi szeretnél lenni, ha nagy leszel?’ Én pedig habozás nélkül azt válaszoltam: ‘Író.’ Akkor még nem is tudtam, hogy létezik a héber nyelv. Mielőtt 20 évesen Izraelbe érkeztem volna, megpróbáltam még Romániában tanulni a nyelvet, de könnyekkel a szememben mondtam, hogy ezt a nyelvet soha nem fogom megtanulni. És lám, most mégis éppen héberül írtam egy könyvet. Számomra ez azt jelenti, hogy legyőztem a lehetetlent.”
Köszönjük támogatásotokat, ez tart életben minket! Ha szerinted is szükség van az Izraelinfóra, csatlakozz a támogatóinkhoz itt. Minden más támogatási forma itt.
