Egyre abszurdabb érzés ma Izraelben a zenéről írni.
Arról, hogyan hat ránk egy muzsika, a befelé mélyülő meditatív zenehallgatásról, az extatikus ugrálásról, a mosolygó ringatásról, a pofánkba ordított haragról, a lehunyt szemű azonosulásról, a mennybe vagy pokolba rántó hangörvényekről.
Milyen butácska terv ez hétről hétre, miközben napról napra több a gyász, messzebb a béke, a biztonság.
Süllyedünk az apátiába és a romboló haragba.
Fogy körülöttünk a levegő, és lassan, mint egy börtönajtó, ránk csukódik a világ megvetése.
És én arra biztatok mindenkit, hogy menjen és hallgasson élő zenét.
Mulatságos.
És akkor szembejön az Avihu Pinhasov’s Rhythm Club dala, a „Jaffói pávián”.
Az állatalakba bújt ember mint irodalmi, zenei, képzőművészeti metafora végigvonul a szellem történetén: a törzsek totemszobraitól a „Macskák” című musicalig, a Távol-Kelet meséiben az emberi bölcsességgel cselekvő állatoktól Orwell Állatfarmjáig, és persze a mindent eltipró rinocéroszokat se felejtsük, amivé Ionesco víziójában változtunk mi, gondolkodó, érző emberek.
És akkor jön Avihu Pinhasov a tőle megszokott glamrocker jelmezben – de már tulajdonképpen páviánná változva –, és szomorú diagnózist dünnyög nekünk a dala elején:
„Mi?
Mi maradt nekünk?
Az hogy egész éjjel
sírunk és énekelünk
Hej, te Föld!
Nem tudom meddig bírod még,
De ez a dal a tiéd.
És talán
Mindnyájan itt halunk meg holnap,
Ha ezt küldi ránk az ég
Érdemes hát most dalolni
Ki tudja lehet-e még
Ki tudja lehet-e még“
Megdöbbentők a majom arcán az emberi érzelmek. Persze, hogy AI, de most éppen ez az idegenség szüli meg azt a feszültséget, amit egy emberi arcon már észre sem vennénk.
Együtt érzünk ezzel az állattal.
Szilaj tánc kezdődik, bőrdzsekik, westerncsizmák nyomják. Ismerős is, idegen is ez a macsó paródia. Komikus is, és riasztóan tragikus is egyszerre.
A zenéről nekünk, akik a Balkán peremén cseperedtünk, a cigányzenés duhajkodás ugrik be.
Persze ezzel a sírva vigadással, csakazértis mulatással tele van az európai folklór – a haláltánc-balladáktól a bordalokon át a háborús évek kabaréjáig.
A pusztulás felett ült tor motívumait reggelig sorolhatnánk a népzenékben, és a rock is sűrűn élt vele, de olyan irodalmi magasságokat is bejárt, mint – hogy magyar példákat hozzak – Ady Fekete zongora című őrülete vagy Vörösmarty A vén cigány-a.
„Mindig így volt e világi élet,
Egyszer fázott, másszor lánggal égett;
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot.”
És a mi páviánunk verziója:
„Hát akkor
Lesz ami lesz
Nincs, ami nincs
De itt van ez dal
Itt van fiú
Lehet hogy zavar
De bántani nem akar
Mennyit szórtam el?
Elment minden, el
De miért tagadtam ezt?
Most már lesz, ami lesz
Jobb ha énekelsz!
Jaffo páviánja vagyok
A taknyos gyerekből most
hattyú meg halacska lettem
Egész éjjel ez megy
Most gyön a pávián majum
Most gyön a bomba bumm
Most gyön a pávián majum
Most gyön a buta bumm
Unga bunga
A pávián majum
Gyön a buta bumm
Bumfordi beluga
Rád vagyok gyógyulva
Ugye milyen csudás itt
Együtt lenni
Felemelkedni
Ha ez a jutalom
Akkor adjunk hálát
És ha ez már a vég
Akkor mi van még
Hát akkor
Lesz ami lesz
Nincs ami nincs
De itt van ez dal
Itt van fiú
Lehet hogy zavar
De bántani nem akar“
Refrén
(Erősen „műfordítás”, mert tele van a refrén a pávián szó – héberül „babun” – hangalakjaival játszó, se füle, se farka szavakkal. A „barbur” például hattyú, de asszociál a barbárra is. A barbunya egy török babféle – Jaffón vagyunk! –, de egy apró, sütnivaló, márnaszerű hal is. Én itt a kikötőnkben ettem először.)
Lehet, hogy ez csak egy kis mulatós sláger, de engem helyretett.
Vannak, akiknek a hitet sugárzó himnuszok adják vissza a reményt.
Nekem inkább ez az abszurd dal jött be.
Ebben a fején álló világban ez maradt talpon.
Az optimista bízik a jövőben, én meg felkészültem a legrosszabbra – és imádnám, ha tévednék.
Ha nem akarok szűkebb hazácskám, Jaffó óratornyán artikulálatlanul üvölteni, mint Avihu Pinhasov a dal végén, akkor énekelni kell, mulatni, csakazértis, amíg lehet. Vagy legalább írni a zenéről, vagy beszélgetni bármiről, ami felette van ennek az őrületnek itt körülöttünk – mielőtt még eltűnik rólunk az utolsó emberi motívum is.
Színház- és filmrendező, díszlet-tervező. Tanult szakmák szerint: fotográfus, dramaturg. 16 év gyermekkor, 40 év színház, 30 év film és televízió, 5 év újságírás, 14 év tanítás, mégsem vagyok 105 éves!
2015 óta élek Izraelben…
Köszönjük támogatásotokat, ez tart életben minket! Ha szerinted is szükség van az Izraelinfóra, csatlakozz a támogatóinkhoz itt. Minden más támogatási forma itt.
