A fidelio.hu portál új sorozatának megnyitójaként Steiner Kristófot kérdezte az izraeli kulturális életről
– A szüleid buddhisták, a gyerekkorodban fontos szerepet kapott egy bizonyos „hippitanya” is. Ennek ellenére bevonódtál a kulturális életbe, ahogy a többi gyerek?
– Amikor a szüleim buddhisták lettek, több vidéki meditációközpontba lejártunk rendszeresen, majd megvásároltak egy tanyát Tar községben, Pásztó mellett, amiből mára virágzó buddhistaközpontot építettek fel, és amit még a dalai láma avatott fel személyesen. Ott töltöttem az unokatestvéreimmel gyerekkorom jelentős részét, például a hétvégéket. De ez nem állított meg, hogy pesti gyerekként élvezzem a színházi életet, egészen kicsi koromtól jártunk előadásokra, és mivel rengeteg könyve és művészeti albuma volt a szüleimnek, könyvek között nőttem fel. Szavalóversenyekre, aztán meghallgatásokra jártam, majd 14 évesen felvettek a Vörösmarty Gimnázium drámatagozatára. Onnantól kezdve nyilvánvaló volt számomra, hogy a színház valamelyest az én utam.
Függetlenül attól, hogy milyen médiumban és megnyilvánulási formában teljesedek ki, a mai napig színházi emberként gondolok magamra.
– Soha nem voltam az a típus, aki a környezetétől várta a visszaigazolást. Mikor először felvételiztem, a második rostán kirúgtak. Közben elkezdtem dolgozni, napi szinten szinkronizáltam, több darabban játszottam, filmeztem. Másodjára is a második rostán rúgtak ki, de ezzel egy időben kaptam a lehetőséget a zenetévénél. Tudtam, hogy ha belemegyek a szerződésbe, akkor valamelyest „kiírom” magam az önmagukat magaskulturális lényeknek tartók közül. De
soha nem vettem túl komolyan magamat, az életemet és pályámat egyfajta kísérletként fogom fel;
nem abban hiszek, hogy az embernek foggal-körömmel ragaszkodnia kell a szakmai hitelességéhez, hanem hogy jól kell éreznie magát az életben, és mindenfélébe belemenni, ami érdekli. Tehát a kudarc nem tántorított el semmitől. Mindkét felvételi szürreális élmény volt egyébként: az egyik tanár belekötött abba, hogy miért a Walt Disney-féle Hófehérkéből hoztam a gonosz mostoha monológját, a másik meg megkérdezte, hogy a szüleimnek milyen kocsija van, és hogy a Steiner zsidó név-e. Ettől függetlenül persze minden tiszteletem a Színműn tanító és tanuló embereké.
– Most, hogy Izrael és Magyarország között ingázol, jut időd színházba járni ?
– Amikor külföldre utazom, mindig igyekszem megnézni valamit, például Londonban a West Enden; nagy musicalrajongó vagyok, és ezt nem is szégyellem. Izraelben olyan gyakran nem jutok el színházba, de időről időre igyekszem, főleg, hogy rengeteg fiatal színházi ember és művész vesz körül. Nemrég érdekes módon pont a Budapesti Operettszínház vendégjátékát, A denevért láttam Tel Avivban. Legutóbb néztem meg a Habimában, a tel aviv-i nemzeti színházban a Hamletet, amiről rengeteget cikkeztek a sajtóban is, mert Gertrúd szerepét egy fiatal, 25 éves fiú, Nimrod Dagan játszotta.
– Abszolút, és semmi meglepő nincs abban, hogy egy férfi női szerepet játszik. Szintén érdekes, és keveset hallanak róla külföldön, hogy Jaffában, Tel Aviv óvárosában van egy kimondottan zsidó-arab színház, ahol muzulmánok, keresztények és izraeliek egyaránt játszanak, és akadnak köztük olyanok is, akiknek izraeli útlevelük van, de magukat palesztinnak vallják. A konfliktus a hétköznapi életben egyáltalán nem csapódik le olyan drasztikusan, mint ahogy azt az emberek a híradóban látják, vagy elképzelik. A legfontosabb mindenkinek a béke, és hogy izgalmas dolgokat alkossanak együtt. Én a Jaffai kikötőben lakom, és van ott egy hatalmas hangárszínház experimentális előadások befogadására, de a környéken gyerekszínház, táncszínház is akad.
– Jársz-e kiállításokra? Mi a helyzet a képzőművészeti élettel, reflektál például a politikára?
– Olyannyira, hogy a Tel Aviv-i városvezetés támogatásával valósult meg egy kiállítás, amin gigantikus méretűre nagyított gyerekrajzok szerepeltek zsidók, keresztények, muzulmánok és a különböző társadalmi rétegek békés együttéléséről. Az volt a témája, hogy ne a különbségeket, hanem a hasonlóságokat vegyük észre. Szintén van egy kiállítás a jaffai kikötőben szíriai menekültekről, amint Görögországba érkeznek hajókkal;
sokan el se tudnák képzelni, hogy Tel Avivban ez téma lehet, erre ott egy hatalmas kiállítóterem, tele kendős muzulmán nők képeivel.
A Tel Aviv-i szépművészeti múzeumban legutóbb egyébként egy Andy Warhol kiállításon voltam.
– Tel-Avivot sokan tekintik Izrael kulturális központjának. Te ezt hogy látod?
– Nagyon pezseg a kulturális élet, de Jeruzsálemre és más vidéki városokra is igaz, hogy folyamatosan zene szól mindenhol, a zenekarok a bárokban, éttermekben, utcán játszanak. Jaffában sok a romkocsma, minden este játszanak valahol zenét. Pont tegnapelőtt voltam egy akusztikus zenekar koncertjén a bolhapiacon, és közben vacsoráztunk. Sokan elrugaszkodnak a kőszínházi formától, talán ez lehet a jövő: a mai ember életstílusával nem fér össze, hogy három órán keresztül csöndben üljön, és a szünetben megrohamozza a büfét. Kicsit olyanok vagyunk, mint a hedonista rómaiak: egyfelől élveznénk az előadást, másfelől ennénk, innánk, szociális életet élnénk. Nagyon fontos lenne, hogy a magaskultúra is kövesse az emberi igényeket, és ne azok alkalmazkodjanak a klasszikus kulturális szokásokhoz. Tel Aviv a kulturális és a szociális rendszereket tekintve nagyon szabados város.
– Igen, például a nemzeti színház előtti térre ki van téve egy zongora, amin bárki játszhat, körülveszik mások, és hallgatják. A Filharmonikusok épülete mellett van egy park, ahol körben hangszórókból klasszikus zene szól folyamatosan. Az épületet most újították fel, előtte egy óriási régi hajóhangárban vendégeskedtek a zenészek a kikötőben. Elképesztő volt, hogy az indusztriális környezetben komolyzenei rendezvények zajlanak.
– Előfordulhat-e olyan, ami Magyarországon megesett, hogy a Szépművészeti igazgatója ingyen odaadja a múzeumot egy politikai befolyással bíró ember lagzijára?
– Korrupció nyilván mindenhol van a világon, és pont nem olyan régen volt egy botrány Izraelben is. Kiderült, hogy Netanjahu miniszterelnök felesége, Sarah a parlamentből rendszeresen visszavitette az üvegeket a boltba, az üvegbetéti díjat meg zsebre rakta. Tehát nevetséges és abszurd dolgok Izraelben is vannak, bár a művészettel összekapcsolódót hirtelen nem tudok mondani. Inkább meglepő kollaborációk vannak. Egy barátom volt két héttel ezelőtt a Tel Aviv-i Szépművészeti Múzeumban egy partin, ahol egy éjszakára nyitva volt az összes kiállítóterem, és elektroparti ment hajnalig DJ-kel.
Arra igyekszik figyelni a vezetés, hogy olyan emberek irányítása alá kerüljön a kultúra, akik képesek nyitni arra, hogyan lehet életben tartani.
Mert lehet egy városnak virágzó kulturális élete, ha kizárólag azoknak kedvez, akiknek az elmúlt 100 évben felállított szokásrendszere arról, ahogy megközelítjük a színházat, a múzeumot, a hangversenyeket, nem változott.
– A tradícióhoz való ragaszkodás, a nemzeti vonal hangsúlyozása beszűrődik-e a művészetekre?
– A hétköznapi életben ez abszolút jelen van. A liberális baloldal és a jobboldali, nacionalista érzelműek gyakran egymásra feszülnek, de a nyilvánosságban alapvetően sok a poénra vevés is. Van egy tévéshow péntekenként, az a címe, hogy Abszurd Izrael/Lehetetlen ország, amiben mindenkiből gúnyt űznek, a miniszterelnökből, a liberálisokból, a nacionalistákból, az arab és az ortodox képviselőkből egyaránt. Az operettszínházas Denevért azzal variálták meg, hogy az elején egy izraeli stand up-komikus poénkodott a színpadon, hogy „azt hiszitek, végignézhettek egy szórakoztató, háromórás operettet egy ilyen politikai helyzetben? Katonai bemutató lesz helyette, a szomszéd színházban meg lecserélték a Három nővért három jobboldali nacionalista politikus előadására.” Tehát élcelődnek azzal, milyen irányba megy a társadalom.
– Tartod-e kapcsolatot magyarokkal?
– Becslések szerint 200 ezer olyan izraeli van, akinek magyar gyökerei vannak. A közeli barátaim között van öt-hat velem egyidős magyar, köztük olyanok is, akiknek zsidó felmenői vannak, és az alias jog alapján kapnak engedélyt arra, hogy letelepedjenek, állampolgárságot kapjanak, nyelvet tanuljanak. Nagyon sok 2. világháború után kivándorolt család van, akiknek a leszármazottaik annyira nem beszélnek magyarul. A Gertrúdot játszó színész is magyar származású, mikor beszélgettünk, egyszer csak elénekelte, hogy „meghalt Mátyás király, oda az igazság”. Van is egy izraeli magyar nyelvű újság, az Új Kelet, január óta én vagyok a főszerkesztője. Izgalmas feladat: majdnem százéves az újság, még Erdélyben kezdték el kiadni, és az utóbbi időben nehéz volt a sorsa, mert csak a nagyon idősek olvasták, megérett nagyon az átalakításra.
– Neked is volt tévésként kulturális műsorod. Ma el tudnád képzelni ugyanezt Magyarországon?
– Nagyon érdekelne. A Viva tévén kiállításokra specializálódott műsorom volt: kurátorokkal, művészekkel, galériatulajdonosokkal, múzeumigazgatókkal beszélgettünk, elmondtuk, mik az aktuális heti kiállítások, nyereményjátékaink voltak, amiken könyveket, belépőket lehetett nyerni. Később volt egy rövid életű próbálkozás egy másik zenetévével, a Music Plusszal, amelynek a főszerkesztője voltam néhány évig. Ott volt egy Pop-Up nevű műsorunk, ami nagyon sok kulturális eseményt mutatott be Budapesten, nagyon szerették a nézők. Biztos vagyok benne, hogy a kulturális tartalomnak van létjogosultsága. Ha tudnék vágni, és egyszerűbben tudnék kamerával bánni, legszívesebben folyamatosan megosztanám az emberekkel, milyen fantasztikus kiállításokon, színházi előadásokon, hangversenyeken veszek részt, mennyi izgalmas művésszel találkozom, mert ez nagyon inspiráló tud lenni. A valóságshow-kat is el lehetne vinni a magaskultúra irányába, és rajtuk keresztül formálni az emberek ízlésvilágát. Például a szereplők ne csak bungee jumpingozzanak és szörföljenek az Éjjel-nappal Budapestben, hanem mondjuk egy kiállításmegnyitóra is elmenjenek, vagy egy kortárs művész stúdiójába, ahol együtt festenének. Vagy megnézzenek egy megosztó színházi előadást, mondjuk az Őrült nők ketrecét. Mikor tévében szerepelek, és a forgatókönyvben azt látom, hogy „vicces dolgokat vegyünk ki egy zsákból, és öltözzünk be”, akkor azt gondolom, hogy komolyan, még mindig itt tartunk? Én abban hiszek, hogy az emberekben abszolút meglenne az igény arra, hogy ennél többet kapjanak. Ezt a média nem feltétlenül veszi észre, és ez csak még jobban elmélyíti az árkot a kicsit kultúrsznobbá válók és az egyszerű fogyasztóként funkcionáló embere között. Ezt a két tábort kéne kicsit közelebb hozni egymáshoz.
