Hiszünk a mesében

A kolibri¹ látszólag egy helyben áll a levegőben, miközben szívja a nektárt a virágokból és kapkodja a legyeket a bokor körül. Nem tudom eldönteni, hogy ugyanaz a példány köröz a kertben, vagy több egyforma jár hozzánk felváltva, de akárhányszor meglátom az apró, díszes teremtést, megbabonáz. Fejét finoman mozgatja, mint aki lazán és könnyedén boldogul. A percenként több száz szárnycsapás láthatatlanul gyorsan történik, egész élete a mindent beleadásról szól. Alig valamicske élelmet kell naponta összegyűjtenie, igaz, az a valamicske testtömegének több mint fele. Valami ilyesmi, amit csinálunk. Gyorsan zajlanak a dolgok, de a felszínen állandóság sugárzik. Jó ebben a klasszikus szerepkörben, porcikám sem kívánja, hogy bármi nagy feladatban álljak helyt aktuálisan. Játszom, szeretek, várok, megyek, főzök, mosok, takarítok, locsolok, ások, vetek, szüretelek, gyomlálok, hímzek, zenélek, nevetek, bejárom, amit lehet, találkozom, segítek, hallgatok, mesélek, sátrat verek és bontok, éneklek, tanulok, úton vagyok kívül, belül. Jó nekem. Mellettem áll, velem csinálja, bízik és hisz az egész mesében pont, mint én.

Amikor kicsik voltak a gyerekek, megértettem a saját gyerekkoromban ezerszer hallgatott, majd olvasott mesékből a griffmadáron utazó leendő király üzenetét. Már meghódította, megvívta, megértette, megtanulta és hazafele tartva már csak a legnehezebb van hátra, hinni abban, hogy sikerül a finálé. A madár repül, csak repül, ígéri, hogy hazaér a hátán a sokat látott legénnyel, ám egyszer csak megéhezik, és nincs mit adni neki. Szépen lassan megérti a fiú, hogy húst kell adni a madárnak, méghozzá a sajátját. Levágja bizony a karját, vagy a combjából hasít egy darabot, aztán még és még adja és adja, meséje válogatja, milyen sorrendben szabadul meg a testének nagy részétől. Szépen lassan fogy a hússal egyidejűleg a hazáig tartó táv is, az igaz, de kérdés, mi lesz a vége. A mesék feloldása, így vagy úgy, de az utolsó lapra megérkezik. A griffmadarasakban kinő a legény testéből hiányzó darab, szebb lesz, mint volt, erős és legyőzhetetlen. Így telt az anyaság számomra hosszú éveken át. Odaadtam bizony mindent, ami volt, nem sajnáltam, bár volt, hogy megijedtem, megtorpantam, elbizonytalanodtam, ilyenkor volt kibe kapaszkodni. Mellettem állt, velem csinálta, bízott és hitt az egész mesében pont, mint én.

Új műsor a régi zenekarban, új műsor az egy alkalomra létrehozott formációval TV-felvételre, új nóták egy épp születő projektben, új számok a régi-régi zenekarban, hazai terepen. Türelem, kitartás, siker, elismerés, közömbös elfogadás, feszült várakozás, remény, kitartás. Nem szokványos munkahely, fő- és másodállások köznapira fordítva. Lehetne unalmas, hisz utazni, várni kell főleg, mire a munka érdemi része sorra kerül, már volt idő átgondolni, hogy ilyen lovat akart-e. Újra és újra elölről megy ez is, mint bármelyik másik hivatás, talán nem nehezebb, de nem is könnyebb közelről figyelve. A film és a reklámzene-írás beékelődik, megállítja az állandó mozgást, hosszan ül, fején a fülhallgató, körülötte mindenféle hangszer. A nagypapa brácsája, a gyerek gitárja, a másik gyerek dobja, a harmadik ukuleléje és basszusgitárja, az apja építette tárogató, a szaxofon család tagjai, az indiai fúvós hangszerek, a gyerek méretű tangóharmónikám, a trombita, a saját készítésű ney fuvolák és a különböző kütyük simulnak a keze alá. Zenéjét szerzi épp a képeknek, hogy kiteljesedjen számunkra az élmény. Amikor elfárad, megtorpan, elbizonytalanodik, van kibe kapaszkodni. Állok mellette, vele csinálom, bízom és hiszek az egész mesében, pont, mint ő.

Fújja bele a lelkét a hangszerbe, száll, kanyarog a dallam, díszíti, toldja, rövidíti. Nem fárad el, nem torpan meg, nem bizonytalanodik el, de van kibe kapaszkodni, ott állhatok mellette, vele csinálhatom, bízunk és hiszünk az egész mesében, én pont úgy, mint ő.

Így is lehet. Nem, nem könnyű, de másképp nem tudjuk, csak úgy, mint a kolibri, mindent beleadva.

Pettik Ági

Blogger