Néhány héttel ezelőtt még könyvtárosként dolgoztam, emellett két másik munkahelyem is volt. Plusz a család és a háztartás, ami ezzel jár. Most a kis lakásunkat tartom rendben, nincs munkahelyem (még), és internetem is csak akkor, ha E. itthon van.
Ráadásul egy ideje tudom, hogy parentifikált gyermek voltam (ahogyan a korosztályomból szinte mindenki), így amit eddig szimpla tyúkanyóskodásnak véltem, az adja meg a lelki békémet. Az állandó pörgés, maximalizmus és az ezekből fakadó sikerélmény. Akkor vagyok boldog, ha eredményes vagyok. Az otthoni világomban ez jól működött. Szükség volt rám. Azt hiszem, ez a kulcsmondat.
Az új világomban jelenleg másoktól függök, mind a nyelvben, mind egy egyszerű bevásárlásban. Internet nélkül a közösségi közlekedés is esélytelen. A piacra – amit mellesleg imádok – átszállással lehet lejutni. Ha csak egyszer rossz helyen szállok le, még segítséget sem tudok kérni. Héberül még csak-csak összerakok egy mondatot, ám a választ nem értem meg. Az angollal ugyanez a helyzet, és a szótárazás is könnyebb a Google-lal, mint egy zsebkönyvvel, amiben benne van az a kérdés, hogy bizonyos busznak hol a megállója, ám a példamondatban pont nem az a sorszámú busz szerepel, amelyikre nekem szükségem lenne.
A családom és a barátaim azt mondják, élvezzem ki ezt az időszakot, a tétlenséget. De arra nincs receptjük, hogy ezt hogyan is kellene. Így marad a házimunka teljes erőbedobással, a kiteregetett ruhák tízpercenkénti áttapogatása, hogy szárazak-e.
És marad az írás.
Amiben leírhatom, hogy bár eddig csak panaszkodtam, mégis jó itt élni. Meleg van, a nap hétágra süt, és a tengerparti szelfik verhetetlenek. Imádom az olajbogyót és a hummuszt, és azt, hogy bárhol lehet finom (ami szinte hihetetlen) gluténmentes kenyeret venni. Még a sarki kisboltban is.
Amíg röghöz kötött vagyok, kihasználom az időt, mindennap tanulok egy órát ivritül. Kész mondatokat rakok össze, az első az volt, hogy: Most tanulom a nyelvet, és kicsit tudok ivritül.
Élesben még nem próbálhattam ki, de már álmomból riadva is tudom. Hosszú perceket töltök a nyelvtanilag helyes mondatok összerakásával, miközben az alma és a krumpli nevét csak tegnap tanultam meg.
A nyelv szépségéről csak annyit, hogy a két szó szinte ugyanaz, a krumpli szó szerinti fordítása földi alma. Csak én látom bele a költőiséget?
Amikor fél éve először jártam itt, minden mondat, amit a helyiektől hallottam, úgy kezdődött: “Ani roca” illetve “ani lo roca”.
Megőrjített a kíváncsiság, hogy mit jelenthet, ha mindenki ezzel kezd egy mondatot. Azóta tudom: Én akarom, illetve én nem akarom. Minden beszélgetés fő vonala ez.
Visszatérve a tyúkanyóskodásomhoz, az én mondataim úgy kezdődnek: “at roca”, illetve “at lo roca”. Te akarod, te nem akarod.
És ez az „ani” volt az egyik ok, ami miatt ideköltöztem. Azt érzem, hogy az itteniek élete önmagukról szól, és ez nagyon motiváló számomra. Mivel E. az egyetlen, akiről gondoskodhatnék, és ő ezt csak minimálisan értékeli és viseli el, így meg kell tanulnom magamról gondoskodni. Boldognak lenni a magam számára. Nem abban sütkérezni, hogy másokat boldoggá teszek.
Most épp ezt gyakorlom, és az elmúlt harminc percben egyszer sem álltam fel meglapogatni a száradó ruhákat.
Könyvtáros, novellista, hobbifutó, de varrónőként is kivételes. A kedvesem egy éve alijázott, én májusban költöztem Izraelbe. Amíg várunk a tartózkodási engedélyemre, rengeteg a szabadidőm. Így keletkezett ez a blog.