A hatalmas, félmilliós szociális tüntetéshullám szóvivőjeként, „arcaként” vált ismertté: 27 évesen ő lett minden idők legfiatalabb női parlamenti képviselője Izraelben. Népszerűsége a filmszínészekével vetekszik. Az Egyesült Államok alelnöke, Obama helyettese bízik benne, hogy újra az ő elgondolásai kerülnek többségbe Izraelben. A „remény nemzedékének” képviselője, akiknek jelszava „a cionizmus visszafoglalása” (Occupy Zionism).
Netanján születik, olyan iraki és kelet-európai zsidók gyermekeként, akiknek el kellett hagyniuk szülőföldjüket: litván és lengyel ősei a holokauszt elől menekültek.
Még 10 éves sincs, amikor az izraeli baloldal egyik legnagyobb alakját, Jichak Rabin miniszterelnököt lelövi egy békenaggyűlésen egy zsidó szélsőséges. A gyilkosságot nemzedéke legsúlyosabb, korai politikai traumájaként tartja számon. A politikai osztálytól még inkább eltávolítja őt is a korrupció mindennapi tapasztalata.
Űrhajós akart lenni és kisgyermekként többször is eltörte a kezét, amikor megpróbált repüni: nem tudott beletörődni, hogy az emberek nem tudnak felszállni a Földről. Ezt később, aktivistaként és politikusként ő maga is jelképesnek tekintette, hiszen Izrael megálmodójának leghíresebb mondata is a lehetetlen megkísértéséről szólt: „ha akarjátok, nem mese”-mondta Herzl Tivadar. Épp ezt, a remény cionizmusát akarja feléleszteni.
Korán bekerült az ifjúsági mozgalomba, egy éven át dolgozott hátrányos helyzetű gyerekekkel. Újságíróként és szociológusként végzett, de zenét is tanult: zongorázik, gitározik, dobol és hegedül.
Együtt vett részt ösztöndíjasként a londoni egyetemen egy vezetőképzésén palesztin fiatalokkal. Állandóan nyüzsgött, ezért 2011-ben majdnem lekésett arról a megbeszélésről, ahol a rendkívül magas albérletárak, a rossz lakásviszonyok elleni tüntetést készítették elő. A szervezők érezték, hogy ezúttal az elégedetlenség túlnőtt rajtuk és nagy erővel fog kitörni, de arra, ami nemsokára történt, senki sem számított. Ellepték Izraelt a sátortáborok, tíz és százezrek csatlakoztak a tüntetéssorozathoz, amelynek villámgyorsan Stav Shaffir, a karakteres és szuggesztív, lobogó vörös hajú lány lett a szóvivője, az „arca” a beföldi, majd egyre inkább a nemzetközi sajtóban is.
A tüntetés összekapcsolta a leszakadó középosztály és a legszegényebb rétegek érdekeit: szélesebb körű, megfizethető közszolgáltatásokat követelt, jó minőségű oktatást és egészségügyi ellátást mindenki számára, a kirívó jövedelmi egyenlőtlenségek mérséklését, esélyt az otthonhoz jutásra, az életkezdésre és nagyobb beleszólást a közügyekbe.
A tüntetések Shaffir szerint minden politikai, vallási, etnikai határt ledöntöttek egy időre, összehoztak balos és jobbos, keleti és nyugati eredetű, vallásos és szekuláris zsidókat, zsidó és arab állampolgárokat. Úgy tűnt visszaemlékezése szerint, mintha hatalmas nyomás alól szabadult volna fel az izraeli társadalom: addig azért nem foglalkoztak az emberek saját ügyeikkel, mert féltek a háborútól, a külső fenyegetéstől és vezetőik minden követelést erre a veszélyre hivatkozva hárítottak el. Shaffir ezekben a hónapokban folyton járta az országot a tel-avivi központ afféle nagyköveteként, összekapcsolva a főváros és a vidék mozgalmait. Amerikában Amosz Ozzal lépett fel.
A mozgalom aztán lassan lecsengett anélkül, hogy igazi áttörést ért volna el. Shaffir egyik letartóztatása után, egy szociális munkással és a légierő egyik nemrég leszerelt pilótájával együtt ücsörögve az őrszobán arra gondolt, hogy „itt vagyok az ország legjobb embereivel, akik az életüket tették ennek a társadalomnak a megváltoztatására, sikerült létrehoznunk a legnagyobb szociális mozgalmat Izrael történetében és most mégis itt dekkolunk tehetetlenül”. És akkor rájött, hogy „nem maradhatunk csak az utcán. Ott kell lennünk mindenütt”. Ekkor döntötte el, hogy – leküzdve idegenkedését – politikus lesz.
Az izraeli baloldal legnagyobb pártjához, a Munkapárthoz csatlakozott és a 2013-as választásokon, 27 évesen be is került a Kneszetbe. Első parlamenti beszédét azzal kezdte, hogy felidézte, hogyan tartóztatták le, amikor részt vett egy tel-avivi család kilakoltatását akadályozni próbáló engedetlenségi akcióban: első képviselői mondataival hűséget esküdött az utcai aktivizmusnak.
Nem meglepő, hogy csatlakozott a Siratófalnál imádkozó nők csoportjához is: a nők nem imádkozhatnak kipában, imaszíjjal a Falnál, az ilyesmi a közrend megzavarásának számított a rendőrség szerint, azonban Shaffirék képviselői státuszára tekintettel nem avatkoztak be végül. Nem csak feminista megfontolásokból volt jelen, mint mondta, hanem a vallásszabadság híveként is.
„Ez az a hely, ahol a judaizmus minden irányzatának szabadon kéne virágoznia, itt kéne a legerősebbnek és a legbefogadóbbnak lennie, hiszen éppen arról szól a cionista projekt, hogy szabadon élhessünk az országunkban”-mondta az izraeli himnusz utolsó soraira utalva.
És ez Shaffir mondandójának lényege: hogy a cionizmus értelme éppen az, hogy minden izraeli számára egyformán szabad és egyforma esélyeket igérő országot hozzon létre. A mélyszegénység, a nők és a szexuális kisebbségek elnyomása, az ortodox zsidók munkaerőpiaci megkülönböztetése, a vallásszabadság korlátozása éppen a cionizmus alapelveit tagadja.
Parlamenti beszédei rendre szenzációvá lesznek, tízezrek töltik le és osztják meg felszólalásait, főleg amikor arról beszél, hogy a cionizmus jelenleg veszélyben van, mert kiugróan magas a gyermekszegénység, mert az ország építői, a holokauszt túlélői gyakran nyomorognak, nem kapnak annyi nyugdíjat sem, hogy méltósággal élhessék le utolsó éveiket.
A költségvetés átláthatatlanságának állandó kritikusa, volt, hogy a Házőrséggel vezettették ki a bizottsági ülésekről. Gyakran és hangosan nehezményezi, hogy a Ciszjordániában lévő telepekre több pénz jut, mint a déli határvidék gyakran bombázott városaira, a legszegényebbekre és a lakosság bő 20%-át kitevő arab izraeliek társadalmi integrációjára, holott az esélyteremtés, az arab fiatalok minőségi oktatása nem csak az ő érdekük lenne, hanem egész Izraelé.
A palesztinokkal kötendő békeegyezség tekintetében „pragmatikus cionizmust” hirdet: szerinte felelőtlenség állandóan ismétlődő háborúkat kockáztatni azért, hogy Izrael megtarthasson bizonyos területeket. Ezek egy részének feladása megér annyit, érvel, hogy az ő gyerekeinek ne kelljen félelemben felnőnie. „Az első intifáda előtti években születtünk, a második intifáda idején voltunk katonák és szeretnénk elkerülni a harmadik intifádát”-mondta nemrég, a szinte naponta ismétkődő késes támadások idején.
Az Izraelbe Afrikából beszivárgó menekültek ügyének is pártfogója, ugyancsak cionista alapon. Arra hivatkozik, hogy Izrael a menekültek országa és saját nagyszüleinek példáját idézi, akiknek áldozatos élete, az országot felépítő munkája mindennap eszébe jutott a nagy szociális tüntetések idején: hogy értük, az általuk megálmodott Izraelért is csinálják.
Röviden szólva: Stav Shaffir hiszi, hogy minden izraeli felelős a másikért, ezért meg kell állítani a társadalom szétszakadását. Az ugyanis „a cionista álom” halála volna.
A tavalyi választásokon már ő volt pártja második legnépszerűbb politikusa a miniszterelnök-jelölt mögött és vannak olyanok, akik Jichak Rabonhoz hasonlítják, ahhoz az államférfihez, akinek meggyilkolása Shaffir politikai eszmélkedésével esett egybe.
Obama elnök helyettese, Joe Biden nemrég annak a reményének adott hangot, hogy „egyszer az ő véleménye lesz a többségi álláspont a Kneszetben”. Egy újságíró szerint az izraeli politika cinizmusba süllyedésének Shaffir az „ellenszéruma”, számos kommentátor látja úgy, hogy ő, a „remény nemzedékének” küldötte a rossz állapotban lévő izraeli baloldal legnagyobb reménysége.
„Ha itt beszélek, a társaim szavai keverednek folyton az én szavaim közé”- mondta első parlamenti beszédében. „Azokért a kisgyermekekért szólunk, akiket kivittek a szüleik a tüntetésekre, akik ott tanulták első szavaikat. Szeretném, ha látnák, hogy az álmaink valóra váltak”.
