Az izraeli rabbinátus rituális célból évi 34 ezer tonna gyümölcsöt és zöldséget semmisít meg, melynek körülbelül 110 millió sekel (közel 30 millió dollár) az értéke.
Hogyan csinálják ezt? Pofonegyszerű: a rabbik odamennek a termelőkhöz, a nagy- és kiskereskedők raktáraihoz, kiválasztják az eladandó mennyiség 1%-át, melynek egy részét az állatkertekbe viszik takarmánynak, a legnagyobb hányadát viszont szeméttelepre szállítják, ahol dízelolajat öntenek rá, hogy senki ne élvezhesse a termést.
A rabbik ügyelnek arra, hogy a megsemmisítendő áru elsőrangú legyen, és nem hajlandóak olyan terméket elfogadni, mely rossz minősége miatt alkalmatlan a forgalomba hozatalra.
A pusztítás a gazdák számlájára történik, a költségét a piacról a gazdáknak járó kifizetésekből vonják le.
Miért egyeznek ebbe bele a gazdák?
Mert e pusztítás nélkül nem kapnának kóserségi igazolást, így nem tudnák az élelmiszerláncokban, az üzletekben és a piacokon forgalomba hozni a terméket.
Furcsán hangzik, főleg, ha ismerjük a hagyomány eredetét.
Mózes törvénye előírja (IV. Mózes 18:21-24), hogy minden mezőgazdasági termékből félre kell tenni a lévitáknak, akik közigazgatási feladatokat láttak el: ők voltak a hivatalnokok, a rendőrök, a betegápolók, a tűzoltók, valamint a Templom kiszolgáló személyzete. Közülük kerültek ki azok, akik a “léviták kórusát” alkották, ők játszottak a különféle hangszereken. Mivel a léviták nem kaphattak földet, ezért közszolgálatukért Izrael egyéb törzsei a mező termésének egytizedét adták nekik, tehát ez egyfajta adó volt (korabeli ÁFA és SZJA), arra a célra, hogy biztosítsa a megélhetésüket.
A Tóra által előírt tizedet (maaszer) nem teljes egészében használhatták fel a léviták: „a tized tizedét”, tehát az egész termés egy százalékát ugyanis a papoknak (kohanitáknak, Áron főpap leszármazottainak) kellett továbbítaniuk, akik a Szentély szolgálatát látták el, és ők töltötték be napjaink főhivatalnokainak, orvosainak szerepét is.
Ma nincs Templom és nincsenek benne papok. A rabbiknak és vallási intézményekben dolgozóknak ma van egyéb foglalatosságuk, mely általában elég a megélhetésre, de akik minden idejüket imádkozással töltik, azok is szépen boldogulnak a világiak adójából. Mindezek ellenére a rabbik továbbra is követelik a tized félretételét, és mivel nincs kinek odaadni, megsemmisítik a terméket, nehogy véletlenül megegyék a szegények, a hátrányos helyzetűek.
A régi zsidó állam és vele a Szentély összeomlása után megszűnt a papoknak szánt szolgáltatás, és helyébe a szociális értelemben vett jótékonyság lépett, az újkori Izrael megalakulása után pedig modern adórendszer jött létre.
Nagyon furcsa, hogy eddig egy rabbi, vagy vallási intézmény sem jött elő azzal a merész ötlettel, hogy e mára értelmetlenné vált hagyományt tegyék szimbolikussá, vagy egyszerűen szüntessék meg.
Az izraeli számvevőszék legutóbbi jelentésében élesen bírálta a jelenséget:
“Minden évben, évente több tízezer tonnányira becsült, ehető, néha kimondottan jó minőségű gyümölcsöt és zöldséget semmisítenek meg kóserségi okokból – adományok, tized, szombatév (minden hetedik évben a földeket parlagon kell hagyni, és az ilyen földön nőtt termést nem lehet megenni), orlah gyümölcs (a fiatal fa első három évében nem szabad enni a fa gyümölcséből) – anélkül, hogy a Földművelésügyi Minisztérium, a Növény Tanács, a Vallásügyi Minisztérium, vagy a Főrabbinátus tudná, hogy mekkora mennyiségről és milyen minőségű termékekről van szó.
Fent említett szervezetek nem vizsgálták meg annak a lehetőségét, hogy e termék átirányítható-e, a zsidó jog, a háláchá előírásainak figyelembevételével, zsidó, vagy nem zsidó rászorulók táplálására. E helyett a termék szinte teljes egészét szeméttelepekre dobják, figyelmen kívül hagyva minden ezzel járó társadalmi, gazdasági és környezeti következményt.”
Ami végképp érthetetlen ebben a szomorú történetben, hogy ha már kidobják a jó termést, miért nem adják azt tisztán vissza az anyaföldnek? A dízelolaj ráöntésével nem csak a termést mérgezik meg, hanem a szülőföldet is pusztítják. Most akkor mi ez, istentisztelet, vagy barbár cselekedet?
Salátakísérletező fotós grafikus túrázó blogger, az Izraelinfo alapító főszerkesztője
